‘Csendes éj szállt a világra,
Égen, földön hallgatás van.
Harmatárban megförödtem,
Megförödtem holdsugárban!
Jer’ leányzó, jer pipacska!
Öltöztess fel dísszel engem;
Testvérem nászünnepélyén
Ékesen kell megjelennem!’
És felel rá a leányzó,
Aki titkos tervben fárad:
»Legszebb vagy te kék ruhádban;
Ah ne vesd le kék ruhádat!«
Éji fénynél elvesz a kék,
Csillogó piros ruhát hozz!
Jobban illik a piros szín
Nászörömnek víg zajához!
És dult-fult a lány magában:
Ah, mi szépek más virágok!
Hordva kék, fehér, piros mezt...
S én rut hamuszinben járok!
Irígyen néz másra a szem,
Gyönyörködve kellemében;
S csak én érezzem, sirassam
Szomorú megvettetésem?
Jó kékliljom! hasztalan vársz,
Elviszem piros ruhádat...
Legalább egy édes órát,
Díszem árán hadd találjak!
Várt a liljom, hasztalan várt, -
Mások régen elmenének;
Végre hallja milyen gyászos
Vége lőn az ünnepélynek.
Mikor aztán zöld kastélya
Lombos rejtekit bejárja:
Hült helye már a pipacsnak,
S véle eltünt díszruhája.
‘Menj! s rabolt díszedben, álnok!
Örömed soká ne légyen:’
Mond a liljom, és azóta
Megmaradt kék köntösében.
S a pipacs díszes, pirosló
Ruhát hord e pillanattul;
Ah, de dísze oly múlandó...
Reggel nyílik, estig elhull! -