Halvány holdfényben, halk morajban, Mely a kárpáti tájakon van, Elszenderűlvén nyári éjen: Álmad könnyű és tiszta lészen,
S úgy tetszik néha: lágymeleg szél Leng által arcod s fürteidnél; S hogy ajkad az éji lepének Lágy szárnyacskája verdesé meg.
Nem, az nem szellő s éji lepke... Ki gyöngéden nyúl fürteidbe, És ujjával arcod érinti: Átlebbenő kárpáti villi.
Ő az, ki nyughelyedre jő, - hol Föléd hajlik, megnéz... megcsókol; Hogy álmaidból észrevégye; Nem te vagy-e várt vőlegénye?
A Tátra vadregényes tájain, Hol édes és könnyű a lég, Melyben megtisztul az érzelem, kedély, Két szerető lélek lakék.
Miként a fenyves télbe’, nyárba zöld: Hüségök meg nem hervada; Mint a meleg forrást nem éri fagy: Szerelmök el nem hűl vala.
Lepének a tavasz rövid, Az év is olyan volt nekik; Vész volt az égen, vagy szivárvány, Virágban állt a föld, vagy sárgán:
Csak egymást látták szemeik, Csak egymást érzék lelkeik. Az ifjat sorsa utra inté, Még ők nem váltak el soha;
Nem ösmerék: a búcsuvétel Fájdalma, kéje micsoda? S lelkök előre reng és zajdúl, Mint a tó a közel vihartúl.
És szólt az ifju: ‘édesem! Ne rengjen bánat lelkeden! Jegyezd meg a havasi rózsát, Mely nyílt e mái hajnalon:
Meglásd, még el nem hullt virága, S ölelni fog lelkem, karom! És mátkám légy e pillanattól... Menyasszonyúl jegyezlek el, -
Megjöttöm perce összeköt majd Szent, oldhatatlan esküvel. Ne dúljon bánat lelkeden, Szeress... légy nyugton, édesem!’
És mátkagyűrűt vont újjára, Mátkacsókot nyomott ajkára; Kéjben, kínban rebegtenek: Isten veled! Isten veled!
Elment az ifju. Fényes reg vala, Csak a hölgy lelke volt setét; A rózsát megjegyezte, - s a bucsú- Könnyel már várta kedvesét.
Várt a leány, várt... ő virág vala, Melynek csupán szűk harmatcsepp ad a Nyárnak hevében tengő életet. A szerető hölgy virágéletén
Tengető harmatcsepp volt a remény... - A jegyzett rózsán illat lebegett. És jött ifjától híradás: Kilenc nap! és otthon... veled...!
Villanyütésként járta által Lelkét a boldog üzenet. Hetednap mulva várj reám! A hírnök újra megjelen;
S most szíve csaknem megszakadt: Harmadnap mulva édesem! Várván jegyesét a mondott napon, A közel bérc magaslatán:
A féltett boldogság sejtelmiben, Felmagasztalva lőn a lány. Feszűlve volt már szíve, mint a húr... Mely elpattan, vagy csengő hangot ad;
Fürtin fehérlő mátkakoszorú, Tagján elömlő hószín patyolat. S nem jött a vőlegény... a mátkalány Lelkén ábrándos hit kele:
Hogy híve megjön naplementekor... - Sápad a rózsa levele. Most fényzománcos fellegek Csoportja nyúgaton lebeg,
»Ah... e piros sugár, bucsúsugár! A nap leszáll... leszáll...« Halk esti szél suhan, A havasi-rózsa oda van...
Ah!... a feszűlt hur zendűl, vagy szakad: A mátka szíve megszakad...! Mi lesz a holt virág illatja? Elpárolog... megsemmisűl...?
Szerelem és hűség hová lesz: Ha a szív megtörik, kihűl...? Be nem váltott remény, örök vágy, Célkergető szívérzemények!
Új alakkal, új működéssel, Ti többé meg nem jelennétek...!? Megholt a lány, érzelme ölte meg... De vágy, hüség és szerelem:
Virágillatként nem párolgva el, Szívén maradtak melegen. És a megoszlás szellemével, Új alakért küzdöttenek,
Víttak... víttak... míg megnyerék; Mely könnyű, tiszta mint a lég, S átlátszó lőn, mint az üveg. S éjfélkor angyalmosolygással,
A holdnak rezgő fényiben, A szép menyasszony hű képmása Lebbent a légbe nesztelen. A légbe szállt fel... villi lőn!
A Kárpátoknak villije; Lengvén a kedves táj felett, Hol boldog volt, hol szeretett, Hová meleg vágy köti le.
A holt menyasszony villi lőn, S lebegvén fenn a levegőn: Hozzá rokontársak jövének, Mint ő, oly ifjak, oly fehérek...
Mert villi lészen a kimult ara, Ha életében tiszta s hű vala, Villi, szelíd szellemszerű lény; Nem halandó, nem halhatatlan,
Ki szánó földi vőlegényén Függ vágy- s szerelmi gondolatban. S nászünnepélyre várva, megjelen Nyugalmas éjeken.
A villik fellebbentek messzire, A hold sugárin meg lejöttenek; Majd függtek síma sziklák lapjain, Mint oltárképen az angyalfejek.
Körűlguggolták a tengerszemet, Elfogták a lidércet röptiben, S a zuhatag porában fördve meg, Felcsaptak, mint fehér galambsereg,
És táncra keltek, így dalolva fenn: Szűlj harmatot, oh ég! S hintsd várt jegyesemnek utára! Oh vond ide holdnak
Bűbájos erője, sugára! Nem hervadoz a koszorú fejemen: Ah... nászvigalomra közelg jegyesem! Jer, jer deli ifju!
A perc halad, oh hova késel? A légi menyasszony Vár tiszta, fehér kebelével! Földön halovány és hideg a szerelem,
Szebb nászörömökre siess, jegyesem! Mint egy ifjú közelg... alakját A villik gyorsan felragadják, Hah! ott... ott... hordják a magasban...
Szegény halandó! szédelg, ájúl, A légi tánc kezdődik újra, S dal zeng a villik ajakárúl: Jer táncra, enyém vagy!
Jer, jer jegyesem! Ölelj meg, ölelj meg Nászünnepeden! Nem földi gyönyör, mit
Hű légi arád ad: Mely csókja hevében Lelkedre kiárad! Ajka halovány...
Ah nyisd fel alélt szemeid... Mátkád kebelén, Fenn tiszta világba’ vagy itt! Ölelj meg, ölelj meg,
Jer táncra velem! Nászünneped éjén Vár a szerelem! Foly még a tánc, a villik ajkai
Még zengenek; De földi szívben túlvilági kéj Nem férve meg: Megtört alatta, mint a túlteljes
Virág alatt a szár; Hidegült ajkra forr a villicsók, S a halvány holdsugár. Imígyen jár a vőlegény,
Ki éjszakának idején, A villik bűkörébe téved; Vőlegényének tartja mindenki, S a villitáncban addig ölelik,
Míg kéjbe hal szivén az élet. És rögtön mindent elfeledvén: A hő vágy újra nő... Hivó dal közt várják az órát,
Midőn a mátka jő. Halvány holdfényben, halk morajban, Úgy tetszik néha álmaidban, Hogy éji lepke, vagy meleg szél,
Lengett át arcád- s fürteidnél. Nem, az nem szellő s éji lepke... Ki gyöngéden nyúl fürteidbe, S újjával arcád megérinti:
Átlebbenő kárpáti villi.
Cookies on Poetry Cove