Vándorol földünkön idegen jövevény, S reá sötétedik nagy erdő közepén. Helyet nézvén, ahol fejét lehajtaná: Jut a magaslaton, pusztuló vár alá.
Ott némán megvonul a roppant fal megett, Nem kérve mást, csak a nyájas szürkületet. A tele hold pedig az égen megjelen, S fény reszket a kövön, lombon s a csermelyen;
Félig burkolt, de szép s magasztos képet ölt Hegy, völgy, - az éji táj a jövevény előtt. S mig nézi hosszasan, - mi így eléje tűn: Minden megváltozik rögtön, csodaszerűn...
A vár áll, ép s erős; - eltüntek a romok - Bástyáin fegyveres csapat zajong, robog. Alant kürtszó, zászlók, s mely gyorsan jő, a had A meredekre hág s a vár felé halad.
S mint mikor a szélvész zúgatja a vadont: Erős robaj támad, midőn a várra ront. Hol a kaput kemény ütések rengetik, - A földön vér s halott, - füst, láng a fellegig.
Szörnyű a támadás, szörnyű az oltalom... Szegény vándor remeg, - vész minden oldalon, - S most zúgó nyilban száll mellének a halál... Oh, szent, irgalmas ég...! ne félj! csak álmodál!
Jámbor, csak álmodál! - mégis jobb lesz neked, Ha élted céljait más földön keresed! Ott a boldog nyugat, eldődeid hona, Amelytől egykor a merész vágy elvona;
Árnyas pagony, dalos madár, felhőtlen ég, Csend, rend, polgár-öröm s kedélyes nemzedék... Menj, menj, ott élni szép - itt nem kivánatos, Hol álmad rémlátás, ébrenléted bajos;
Itt változó a lég, hol éget, hol fagyaszt; Alig lendűl a szél s már hullámot dagaszt, Mely partot ostromol, gátat tör s szétrohan; Az ormok állanak felhőben, komoran.
Itt fű s fa érez, él; a szirtek hallanak, A tér süpped s dobog, a lépés ingatag; Oh, nálunk, e földön még folynak a csodák! Kiknek keblét sebek s érzelmek roncsolák:
Felkelnek éjjel a sírok halottai... - Vivódnak mult, jelen, - a régi, a mai. - Menj, menj! mi magunk is, bár rokonok velünk: A szellem- s árnyaktól gyakran megrettenünk.
Cookies on Poetry Cove