Esztergomban, Vitéz János körűl Pártoskodó nagyok csoportja gyűl, Mátyás király ellen fuván követ; Hogy megfosszák trónjától, ha lehet.
Zugván, mint egy fészek mérges darázs, Éjfélkor szűnt meg a tanácskozás; S Vitéz, az érsek késő hajnalig Sötét gondok miatt nem alhatik.
Elszenderűlvén: homlokát hideg S álmát elűző kéz érinti meg. Felnéz: s fejénél, némán mereven Sötét palástban áll egy idegen.
Megborzad a pap és nem tudja mért? ‘Ki vagy s mit kívánsz?’ elfogulva kérd; »Festő... munkát!« - amaz mond szárazan, S Vitéz csodásan felizgatva van.
‘Jól van! fesd e terem falára itt, E nemzet eddig élt királyait: Szent-Istvánt, Pétert, éltök rendiben, - Hogy Mátyás álljon a végső helyen!’
Rövid nap mulva a nagy munka kész, És a műkincsen elbámul Vitéz... A festő megy és mond: »Isten veled! Jól megtekintsd a végső képeket!«
Titkos tanács volt ujra éjszaka, Ébren már csak az érsek van maga: Kezében lámpa... és Mátyás király Képénél, szótlanul sokáig áll...
‘Hah! te hiúzarc! mondd csak meg nekem: Meddig leszesz még e végső helyen? S ki jő utánad...?’ s most megborzada: Mátyás után még négy kép áll vala.
Az elsőn látszott egy halavány király, Aki székében mélyen szundikál; A másikon emésztő tűz lobog, Hamvokba dőlve falvak, városok.
Utána az ország-cimer fölött Két meztelen férfiu küszködött; A legutolsón a szent korona Sötét fátyollal fedve gyászola.
(A jóslat bétölt: Ulászló aludt; Török s kereszthad szűlt tüzet, hamut. Lőn két király s a hon kifosztatott; A félhold végre hosszu gyászt hozott.)
Vitéz sejté: mi a kép jóslata? De az intés lelkére nem hata; Királya ellen tovább is töre, Mig Visegrád lőn gyászos börtöne.
Cookies on Poetry Cove