Kél a sugarak fejedelmi ura, Reggel van a sík csatatéren; Hol, napja ezernek az alkony előtt, Köd- és vérbe borúlva lemégyen.
Órjási alakkal a reggeli árny Fut, s nyomba követ rohanó lovagot; Éjfélkor a hold halavány sugarán: Holtak hideg árnya bolyongani fog.
Elszántan a két sereg összerohan, Egymást öli bősz viadalmaiban; Mig vér ömöl és ezer élet enyész: A harcra mosolygva a sír ura néz;
Csont-ajkain a káröröm igy vigyorog: Hah! száz temetőm telik általatok! Későre a harc riadalma kihal, S a hold sugarán:
Lengő hideg árny Ösmerkedik a csata holtjaival. A hős aluszik... S míg álmodik a csata képeirűl:
Bús éjszaki fény, Hír éjszaki fénye, derengi körűl. És aki nyere Harcnak mezején koszorút, diadalt:
Győzők serege Rak fegyveriből szomorú ravatalt; S kit rája emel, ki halotti fehér: A had feje, a diadalmi vezér.
Győzött, s maga a diadalmi vezér Győzelme tüzébe’ talála halált; Villám vala, mely rohan, éget, emészt S dúlása közt felemészti magát.
Ott fekszik erőtelen és hidegen... Mellette nehéz hadi kardja pihen. A kardvas erőteli fényes acél, S a markolaton:
- Mely sárga aranyból Öntetve vagyon: Gyémánt ragyog, égi sugáraitúl A hős hideg arca derengve kigyúl.
Éjfélt üt. A kardvas igy ejti szavát: ‘Nem látom-e több csata vérpiacát? Hah, nincs ki emelve a harcra vigyen: Hogy dicskoszorúkat aratna velem!
Nem sujtok-e porba arany koronát? Nem fúrok-e zsarnoki melleket át? Átjártam a szívet, az életeret, Sirjába fektettem ezer s ezeret!
S hősömmel im, én is a földbe jutok... Elporlik a szív, el a hősi karok; S a törpe utód ha kiás valaha: Súlyom bizonyítja, a hős ki vala!?’
Szólt felharagudva reá az arany: »Némulj el örökre, te nemtelen érc! Léted van a rozsda hatalma alatt, S fennen, botorúl unokákra beszélsz!
Nézd, engem imád A messze világ! És birtokomért a halandó Százszor veti áruba lelke-, honát;
Egymás kebelébe vasat ver Testvér, szerető, rokon és barát. Fejedelmi fejekről Gőggel ki alá vigyorog,
Villámokat útba terelni ki bír: Én a hegyek büszke aranyja vagyok! Megrág az idő, Hitvány fecsegő!
S én, rozsda-, penészt mosolygva, fogom Hirdetni az egykori századokon: Dús volt, ki viselte e markolatot, Kincs, fény, uraság közepett ragyogott.«
És szóla utószor a gyémánt- Boglár, ragyogása dicsében: »Hallgassatok el! A bajnokot én örökítem!
A szörnyü erő Elhagyja a hős karok érc idegét; Kincsét az idő Elsöpri, elhordja szelén szanaszét.
Dúsgazdag arany! Tudd meg, s te erőteli fényes acél: Túl ezreden a Hős tetteiről egyitek se beszél!
A hír örökíti a hősi nevet, - Mely rajta ragyog - Én nem halok el, ki a hír ragyogó Gyémántja vagyok!«
Kardjával a hőst Földnek kebelébe nyugonni tevék; S a síri világ: Jöttére remegve felháborodék...
A rettenetes Kar- s kardra ki ösmere egyszeriben; Sírhantok alá Mely juttata száz-, ezeret hidegen.
Évezredeket haladott az idő. Vad rengeteg feledett temető; Érc-szobra hol állt? Hol nyugszik a harc fene bajnoka, hol?
Hűlt hamvaira A rengeteg árnyoka, csende hajol. Turkál, kapar, ás az utó-ivadék, S a bajnoki sír kikutatva vagyon;
Kardmarkolatot lel a sír fenekén, S gyémántot a nagybecsü markolaton. A fényes acél oda van...! Gyémánt s arany ép;
Hősét dicsőitve, a harci jegyet Hű gondjain őrizi a maradék. Évezredeket haladott az idő, A rengeteg illat-ölelte mező;
Megharsan azonban a bús hadi kürt, És felriadoznak a népek; Dúl, gyilkol a harc dühe, dús paloták S kunyhók leomolnak, elégnek;
Tűz árja piroslik a markolaton, Üszköknek alatta temetve vagyon. Üszköknek alatta midőn keresi A békeidőre jutott nép:
Olvadva, enyészve a büszke arany... Gyémántja csak ép! Gyémántja időn s viharon mene át, S el nem veszité ragyogó sugarát.
- Évezredeket haladott az idő, Mély tófenek a szag-ölelte mező; És szól vala a Gyémánt, ragyogása dicsében:
»Túl ezredeken A bajnokot én örökítem! A szörnyü erő Elhagyta a hős karok érc-idegét;
Kincsét az idő Elhordta, söpörte szelén szanaszét. Dúsgazdag arany Hol vagy? s te erőteli fényes acél?
Most a dalia Hős tetteiről egyitek se beszél! Im, hír örökíti a hősi nevet, Mely rajta ragyog;
Én nem halok el, ki a hír ragyogó Gyémántja vagyok!«
Cookies on Poetry Cove