A HÍR LANTJA.

Vak haragban a győző vitéz, Oly félelmes, mint az éji vész: Vérben húny a béke napja el, Merre villog éles fegyvere;

Hódít s szablyát más nemzetre fen, Ha már egyet földig levere. A dús tájak dúltak, feketék, Minden jel, nyom eltörölteték:

Hogy ott egykor élő nép lakott, Aki erről szólna, már halott. Avvagy nyakán rabbilincs zörög... - Telve vannak a mély börtönök.

S hogy látnák a jövő századok Nagy hatalmát és a múltakat: Eltiport nagyságok romjain Óriási emléket rakat.

Háboritlan áll a szent liget, A dúló kéz nem illette még; Jós forrása halk nesszel buzog, Lombja suttog, bűvös fénye ég.

Szent ligetben a hír lantja függ, Mely beszél a történtek felett, Énekében, mely ragad s emel, Nyer az érdem hosszu életet.

S a zengő lant és a szent liget Dulva immár, puszta és siket! Századokkal vénül a világ És időnként más-más képet ölt;

Ledőlnek a mult bálványai, S erény lesz, mi bűn volt azelőtt. De nép és kor, mely támad s enyész: Az emlékre hűledezve néz.

S im keletről a vénhedt idő A világot átrepülni jő; Szeme rozzant sirgödör; vele Jön a romlás setét szelleme.

Markában az elrejtett jövő. S melyben ember ugy kevélykedett: Halvány árnyék lesz a földi fény, S mint köd úszik bírája megett.

És amint száll, szó dörg ajakán: »Mi ez, mibe szárnyam megcsapám? Szólj te, hír beszédes angyala! Hagyja tudnom lantodnak dala

A hatalmas féregnek nevét, Akiért a magas fellegig, - Hálából vagy zsarnok-kény miatt? - E kőhalom fenn-emelkedik?«

De nem szólal a hír lantja meg, Melyet eltört a dúló keze; Fenn-szédelgő álma megcsalá: Neve, tette elmult, elvesze.

És az emlék menten szétomol... S míg tovább repűl a vén idő: Vihar söpri elmállott porát, S hült helyén a dudva, gaz kinő.

A vers szövege korábbi fogalmazásában ez volt: Vak haragban, győző vitéz Borzadalmas, mint az éji vész; Vérben húny a béke napja le,

Merre villog gyilkos fegyvere, Melyet vágya egy világra fent... Nincs előtte, nincsen semmi szent! Merre szem lát, dúlva a vidék,

Nemzet és hon eltörölteték; Kínos átok kél a föld alúl, Börtön-éjben foglyok ajkirúl: És hogy élne híre ezrekig:

Mely felér a barna fellegig, Óriási emlék idomúl Tört hatalmak omladékibúl. Még a szent ligetnek árnyinál,

Énekes lant illetetlen áll; S im, riadva, mint kelő vihar, Szent ligetbe ront a büszke kar: Sujt,... zokogva a lant földre hull,

S a ligetre néma éj borúl. Századokkal vénül a világ, Nép enyészik, nép nyomába hág; S áll az emlék, büszke és magas,

Szédül ormán a felhői sas; S im kelet felől a vén idő A világot átröpülni jő; Rozzant sírgödör sötét szeme,

Jobbján leng a romlás szelleme; A jövőnek titka homlokán, - Szállva, mint a gondolat: nyomán Fény s dicsőség halvány árnyibúl,

Elmulandó pára, köd vonúl. Ősz szakállán ezredek hava, Mennydörögve harsan el szava, Visszanézvén, mert ég s föld között,

Szárny-hegyével kőbe ütközött: ,Szólj halandók hitvány műve te: Melyet elfú szám lehellete!.. Vagy te, hír beszédes angyala!

Hagyja értnem húrjaid dala A merész halandónak nevét, S érdemekkel gazdag életét, Akiért a barna fellegig

E kevély emlék emelkedik... Szólj: ki által lőn e kőhalom, Hála-é, vagy zsarnok hatalom?’ Ámde a hír lantja nem zeneg,

Melyet a szörny karja ronta meg: Hallgat ő beszédes angyala, - Csak dicsőek élnek általa! És ki volt az átkozott vitéz?

Ő nevével vak homályba vész. Reng a föld... az emlék széthasadt; - Átok élt a kőrakás alatt; S most sohaj- s nyögésben ront elő,

Vádja méltó, vádja terhelő! - S a kelő szél zúgó szárnyirúl, Mint silány por, tengerekbe hull; Hűlt helyén gaz s hitvány dudva nő,

S míg tovább röpűl a vén idő: Agg regének kósza hanginál Gyász feledség gyász ölébe száll.