A Tisza partján nyári éj vagyon, A rekkenő hőség enyhült nagyon; Zug a nádas, a viznek erdeje, S habokra hajlong bokrétás feje.
Körűl a táj az éjben elmerült; Csak a kuvik szól, más madár elült, Dalolt, kicsínyeit megápolá, S fejét meleg szárnya alá dugá.
A nádas-lakók legfurcsábbika Ámitva bömböl, a bölömbika; S a suta fűrjnek pitypalattyinál, Féléjszakán a szája be nem áll.
A nyáj kolompja, mint egy éjharang, - Elhallik messze harmaton a hang - Mélán beszél át a nagy éjszakán, Az éjmagány még csendesebb szaván;
S mintha dobnál a vizbe nagy követ, Egy loccsanást benn uj meg uj követ; Vadréce-pár csap a habokra ott, Vagy egy-két torkos harcsa felbukott.
S mig a tulpartról, az ég enyhiben, A csárda szürkül át nagy kétesen: Imitt a kecsegés halásztanyán, A megrakott tűz víg szikrákat hány;
A kört, kisebb, nagyobb cselédivel, Karád a vén halász foglalja el; Regényes a kép és vonzó nagyon... A Tisza partján nyári éj vagyon.
Szeretnétek, fiúk, ha Beszélnék egy regét, Minőt a hét apátok Lelke sem halla még?’
Igy törte szós Karád meg Az álmos hallgatást, Vetvén a fűzfagalyból A tűzre jó rakást.
‘Jó, hát mondok; hanem még Más a dolog sora: Torkom kiszáradott, mint Az országút pora;
Mert hasztalan! biz én már Öreg legény vagyok! Bor nélkül, vizlucsokban Nyáron is megfagyok.
Kenyerem víz, de inni Nem kell nekem szegény...! Ha megáhítom a bort, Csak bort iszom biz én!
Azért szolgám, ugorj át! Zörgesd fel Dávidot; Mondd: a vén halkapó, tul Szörnyen megszomjazott;
S nem a világ - tudod már! - Egy-két sovány keszeg; De kitépem szakálát, Csak jól ne mérje meg!’
S mig meghasad köd és hab A gyors ladik nyomán, Karád nagyot kiált még A távozó után:
‘Ne késs’ sokáig, áldom Fiú az Istened...! - S felbillentvén kalapját, Megnézte az eget; -
,Úgysem lesz még időn túl Egy kis borozgatás, Hiszen kenyérebéden Alig van a kaszás!’
Volt egyszer egy király; - már Nem tudom a nevét, Mert még gyermekkoromban Hallottam e regét; -
Budán lakott, elég az Hozzá, s magyar vala; Kenyere háború volt, Melyben meg is hala.
A tengerről, hol egyszer Igy háborúskodott: Magával egy igen szép Aranyhalat hozott.
És a királykisasszony Nagyon örült neki; Hol asztalára tette, Hol ablakára ki...
Azonban a halacska Nőtt, nőtt, nevelkedett, Hogy már a szűk üvegben Alighogy férhetett;
S gyakran mosolygva nézvén A jószivű király, Hogy édes lánya benne Minő kedvet talál:
A szép Margit-szigetben - - - Szolgám! te vagy az ott...? - ... Egy rendes kis halastót Gonddal csináltatott,
Mely takaros, de mégis Elég tágas vala, Pedig kristály-üvegből Feneke, oldala.
S minden istenadott nap A szép királyleány Ott termett a szigetben, Keresztül a Dunán:
Elnézte órahosszat A fürge szép halat, S megázott nem csak egyszer A drága patyolat
A gyönyörű teremtés Kezén, - hogy szaporán, Örömlihegve kapott A halkirály után;
Mely gondos ápolóját Már szintugy ösmeré, S morzsolgató kezéből Az étket elvevé.
Tubácska, gerle, mókus, Minden feledve lett; Halát szerette a lány A többiek felett.
De hirtelen megárad Egy éjjel a folyam; Sziget s tavacska a víz Alá temetve van.
És reggel, a világ hogy A két partra siet: Csupán a fák mutatták, Mely tájon a sziget!
Az áradás, ahogy jött, Hamar el is szaladt, De a tóban a halnak Csak hült helye maradt:
Szilaj habok lopák el, Ragadva azt tova, S hét országnak halásza Sem mondja meg: hova?
Rimánykodott atyjának A lányka, hogy neki Az elszökött halacskát Ismét kerítse ki;
- Azt gondolta a lelkem, Hogy ez csak úgy lehet! - Király szive megesik Lányán, akit szeret;
És országszerte hangzott Kevés idő alatt, Hogy aki kézre tudja Kerítni a halat,
És azzal, nagy sietve Budavárába fut: Becsűleten felül még Kap egy egész falut.
Még a pap is halász lett, S félország szaporán; Vége! elmenni halnak Nem lehet a nyomán!
Akkor a Tisza partján Egy kis házacska állt, Melyben legényfiával Öreg halász lakált;
A ház e tájon állott Nem messze, ugy lehet: Szegény apám, - nyugodjék! - Még tudta a helyet.
S hogy híre-hamva sincs már, Nem kell csudálni, mert Hejh a Tiszán azóta Igen sok víz lement!
Mig a legény a vízen, Gyalmot szedett, vetett: Vén apja már csak a jó Tanyán tüzelgetett;
Sokat tudott beszélni A régiek felől, S hogy háborúban is volt, Látszott beszédiből,
S nem hiábanvalóság Volt szájában, ha szólt; Mint a fehér galamb, ősz, De jó erőbe’ volt.
S egyszer, tudná az Isten, Mi lelte a legényt? De tenger-éjszakán át Nem hunyta be szemét;
Sápadt volt, és sohajtott... Nem mondta, mije fáj, Bánat csüggött a szívén, Mint valami nadály.
Csolnakján, nem csak egyszer, Vízmentiben lement, Mert andalgási közben, Lapátja csak pihent:
S hálóját a fenékre Ferdén buktatva el: A gyors habokra bámult, S fél nap se huzta fel,
Megmondom én, mi volt a Szegény fiú baja: Szivében szerelemnek Zugott hamis zaja;
De gazdag úri lány volt A fiu kedvese, S szép, hogy mellette Tündér Ilona semmi se!
S ráfogni is ki merné...? A gazdag úri lány, Szintúgy epekedett a Halászlegény után.
Egyszer, hogy a legény a Vizparton álldogált, Hogy már megszégyenítse Dologtalan fiát:
A vén halász, kezébe Nehéz hálót fogott, S a sarkantyú vizéhez Azzal eltapodott;
Lenyomta a fenékre... - Fiához mit se szólt, - S midőn felhúzta: benn az Aranyhalacska volt.
Megadta, amit ígért, A bőkezű király; - Nem játszik az szavával, Királyi szó megáll! -
S a vén halász fiával Budára ballaga, Hogy az aranyhalacskát Ő adja át maga;
S hogy amit rég ohajtott, Meglássa, a - Dunát, Meg a királyt, s lakását, A hirneves Budát.
S hogy megjövének onnan, Örülve, gazdagon, Mely mondva volt a hosszú Pecsétes iraton:
Elfoglalják az árnyas Szigetben a falut, - Hol vígan a nagy és kis Tiszának árja fut, -
S ez a nemeslevélben Halász nevet nyere, Amelynek két aranyhal Volt ékes címere.
Szép kedvesét az ifju Elnyerte csakhamar, És boldog volt az uj pár, Mint a vizben a hal;
S a vén halász közöttök Élt nagy nyugalmasan; Bor közt, hires Budáról Beszélve untalan.
Elmondta: a király mily Édesdeden beszélt, Mi több: vállára tette Háromszor is kezét!
És büszke volt ezekre, S szivének jól esett, Hogy nemzetes nagy uram Névvel neveztetett.
Amelyet a királytól Kapott a vén halász, Füzes Tisza-szigetben Maig megvan Halász.
Elmondván szós Karád a Hires halász-regét, Álom fogá be aztán A hallgatók szemé;
S az iskolás fiú a Mesével álmodott: Horgával a Tiszából Aranyhalat fogott.
Cookies on Poetry Cove