A HAJÓ.

Megszünt már a vihar, felhők nem dörgenek, S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg; Keblében, amelyet a szélvész fölzavart, Önerő táplálja a rémes zürzavart.

Hol a hajó, mely a habok gyüremletén, Az örvények felett átsiklott könnyedén, S vitorla-szárnyakon vigan repülve ment? Hol a kevély s erős hajó...? temetve lent!

Derékban heveder szorítva s védve pánt. Pontos kormánya volt s ügyes, ki véle bánt; A szélbe sokszoros vitorlát fejte ki; Nagy s drága kincseket titkoltak rejteki.

Kik a hajót birák: vidáman, délcegen Járdaltak a szellős, napos fedélzeten: De a nyirkos fenék deszkái közt, alúl Zord képü emberek ülének szótlanúl.

Habár közel, mily más világ az ott s ez itt! Mig járja a hajó vizek sík mezeit, Melyet kimond az ajk s titkon az elme sző: Hang, vágy és gondolat mind oly különböző.

,Mily pillanat! most kél a nap...! s ég, viz kigyúl... Káprázik a szem s a lélek, csudáitúl!’ »Az ég boltját homály vagy fény borítsa bár: A szűk hajóüreg nekünk a láthatár!«

,Elmult már ennyi nap... elmulva annyi még: Feltűnik a part, rév s az ösmerős vidék...’ »Mindegy: ha tán nyugodt öbölbe zárkozunk, Vagy a nyilt tengeren kóvályog árbocunk«.

,Színt vált a víz... im a nap arca mint tüzel... Félő, hogy változik... hogy a vihar közel... »Mily lomhaság! hajónk alig lendül s megyen, Az éjjel még kemény tánc lesz, - de hadd legyen!«

,Kitört a vész! ropog vitorla, és kötél... Munkára, aki bir! helyére, aki él!’ Szorúl a szív, de a válságos pillanat Erőt fokoz, s ijedt bátorsággal ragad.

»Szél s tenger összevész... szegény naszád, neked Szerencse, a vitát ha végig nézheted!« És minden arc nyugodt, minden kar öszvefont; - Egykedvűn nézik, hogy a gyilkos ár beront.

S mig összeütnek a zajgó hullámkörök: Valami ugy kacag, sikoltozik, hörög... Mily zakkanás, robaj, midőn, a vad futam Közben, egy-egy sulyos horgony alázuhan!

Örvény fogadja be az olcsó s drága sulyt, De a haszon kevés, mit kidobása nyujt; A lég örvényzik fent, alant a mély özön... Sírnak... kiáltanak... nincsenek eszökön.

,Lohadj hullám, lohadj! fáradjatok szelek! Oh éltem s kincseim, mikép is mentselek! Csupán egy deszkaszált: gyarló, kétes tutajt, Min a szél valamely sziget partjára hajt!’

»Zuhanj hullám, zuhanj! kacagjuk bősz dühöd, Melyben e nyomorúlt hajót hányod s ütöd. Nyisd fel mélységeid, szilaj, sötét elem: Benyelsz, elveszni látsz, - de félni... félni nem!

Élet, halál? velök minket alkudva láss! Mit nyujta? mit vesz el, könnyű a számadás... És szörnyü? mig együtt pöröl, kiált s felel A lázongó tenger, a lázongó kebel!

Hallá a mélység e merész, vad szózatot, S ingerlé tán e nép, mely meg se borzadott, Vagy rokonszenv hatá meg a borzalmas árt: Mert annyi zord szivet rögtön karjába zárt.

Hol a kevély hajó, mely mint madár repült? Boldog, boldogtalan népével elmerült... A vész felhői már csak távol dörgenek: S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg.