A GYÜLEKEZETBEN.

Cseng, zúg még a harangok öble, A hang, távol, széthömpölyögve; S mint szarvas a szép, hűs forrásra: Siet a nép a szent tornácba.

Betölti a pitvart, a házat, Az arcokon hit és alázat... S a szívre, melynek mélye zajlék, Csendet, békét lehelt a hajlék.

Ül ifju, vén s hallgatva szót vár... Majd fölzeng a királyi zsoltár; A nép együtt van, együtt érez, Szólván az ég s föld istenéhez;

Fejét mélyen kezébe hajtva: Imában olvad szíve, ajka, Az Úr előtt lelkét kitölti, S megtisztul, szentül ami földi.

»Örök felség! hozzád kiáltunk, Lakozzék szent országod nálunk! Amely lényed képmása, része: Szentelj s áldj meg lelkünkre nézve!

A földi jót se vond meg tőlünk Az életen, mit itt letöltünk. S add, hogy legyen hegy, völgy s barázda Bőv áldással megkoronázva!

Vessződ ha sujt, karod ha dorgál: Tisztuljunk a tűzben s nyomornál; Békén hordjunk csapást, keresztet, Ha istennek ránk adni tetszett;

Uram, fogjad kezünk! s mi bátran Állunk setétben, roppanásban... Hegyek ha a tengerbe dőlnek, S ingása lész az égnek, földnek!

Gyengét ne hagyj akadni tőrbe; Nézz a méltatlan szenvedőre! A bujdosót hordozzad és védd Röviditsd a jajoknak évét!

Kik rég várnak sohajtva, könnyel: Szegény kórok ágyához menj el! Szabadulást vigy a raboknak, S a halállal kik tusakodnak!«

Igy zeng a szó, - mennyekbe szállva Karöltve a kérés, a hála; S oh, van még sok, sok!... rejtve mélyen A könyörgő nyomott szivében,

Mit hangosan ki nem beszélhet... De még előbb, mint sajg az érzet, S a szív megrendűl és az ajk szól: - Az Istennél már tudva van jól!

S mély csende visszatér a háznak, Helyökről a hívők kiszállnak; Meghallák, s a világba vívén, Elméjök jár folyvást az ígén;

És szerte, síkra, bércre tartván, A nyáj mellett s az ekeszarván, Erősen állnak, hogy kövessék: Egy jövő, egy hit, egy szövetség!