Megenyhült a lég, vídul a határ, S te ujra itt vagy, jó gólya-madár! Az ócska fészket megigazgatod, Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak Csalárd napsúgár és siró patak; Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, Az élet fagyva van s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott; Ne menj a tóba, vértől áradott; Toronytetőkön nézvén nyughelyet: Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.
Házamról jobb ha elhurcolkodol, De melyiken tudsz fészket rakni, hol Kétségbesést ne hallanál alól S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. Neked két hazát adott végzeted, Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul, Kik élünk: járunk búsan, szótlanul; Van aki felkél és sirván, megyen Uj hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik, Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah...! hogy... gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk: A kidült fában őrlő szú lakik... Honfira, honfi ki vádaskodik.
Testvér testvér, apát fiu elad... Mégis, ne szóljon erről ajakad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten, Megútálni is kénytelen legyen!
Cookies on Poetry Cove