Ég s föld erős Ura, látom hatalmadat! Midőn zug a vihar, melyet fuvalla szád, A tenger forr, üvölt, - a hab heggyé dagad, És martaléka lész a védtelen naszád.
Mig a szem elvakúl, a szív-ütés megáll, Villámos fellegek gyors csattanásinál. Látom haragodat. - Látom jó kedvedet, A békén mosolygó reggelnek idején;
A part virít, mosolyg, - zöld lombja integet, Fény s nyúgalom van a bősz háborgás helyén; De a csend gyönyöre, a vész rémségei Lelkemet csak alig birják érinteni.
Oh mert én rab vagyok, - megláncolt gályarab, Éltem, vérem s erőm a más tulajdona; Bírám a porkoláb, törvényt korbácsa szab, Mit, hogy serény, hálás és hű legyek, fona.
És ő csudálkozik s felbőszül ellenem, Hogy szépnek, boldognak nem vallom életem. Tűrök sokat, nagyot, - és tűrnek társaim, - Vérzünk, de hallgatunk, - sulyos, de evezünk;
Ha vad vihar forgat habok torlásain, S nyög a tanácstalan réműlet: elveszünk! Ha örvény és halál tátongnak fel vadúl: A gyarló nép s hajó általunk szabadúl.
Mi küzdünk, hatolunk nagy messze partokig. A bálványért, melyet a szív kincsnek nevez; És sűlyedésig a hajó megrakodik... Dőzsölni el, haza! rab, most evezz, evezz!
S mig a merény dicse, a kéj, a kincs övék: Guny és sovány falat azé, ki küzködék. Mindez gyötrő s nehéz; - mégsem fohászkodom Könnyítésért hozzád, létünk erős Ura!
Hogy tunyán meg birjak nyugodni sorsomon, S könnyen lépjek vele öngyilkos alkura. Inkább legyen keblem tenger, mely forr, zajog, Tartsák ébren, lázban örvények s viharok.
Old fel, ha már elég s bölcs célod engedi; Ha nem: gyötrelmitől rabságom meg ne foszd, Lelkem marcongja kín, testem lánc kezdje ki, Mert jaj nekem, mihelyt megszokom a gonoszt!
Mig rab vagyok; legyek rab, de rab igazán, Tessék a szó, ha szid, és boszantson, ha szán. - Oh Uram, hívlak a viharban titkosan! Téged keres forró ajkimról a fohász;
Roskadnak térdeim, reám hullám zuhan; De nem csügged szivem, hitem nem tétováz. Mig az itéletre eljösz hát Istenem: Csak azt, hogy rab vagyok, ne hadd felejtenem!
Cookies on Poetry Cove