Messze vad bércből eredvén: Erővel tágíta medrén, Szirteket tört a folyam; S nőve egy két rokon ággal:
Most nagy téreket szeg által, Zaj, robaj közt hangosan. Bor-, kenyérben gazdag a part S népén kivül még sokat tart,
Ki idegen s éhező, Kövér tulkot és tüzes mént Ezerenként, seregenként Nevel a rét, a mező.
A mélyben szerencse várna A merész és bölcs buvárra, Ki leszállni volna kész; Igy, porondban és iszapban
Keresetlen, felhozatlan Arany-szem s por oda vész. Vihar, villám század óta Sok sziklát hányt a folyóba,
S az keblét megülte lenn; Törné... vinné... árja mosná... Örvényessé, rohamossá Teszi ez a küzdelem.
Ha felgerjed bősz haragja: Vakon tépi és szakasztja Önmagára partjait; S színig töltve árka öblét,
A lapályra ront s ömöl szét Tág résen, mit árja nyit. Majd megtér s foly régi fektén, Erőt, mélységet jelentvén
A hatalmas viz-gomoly: Gátat, töltést elsodorna, Nem szabályozná csatorna: Ne amarra, erre folyj!
Olyan, mint a puszta méne, Még nyereg nincs erre téve, Sem szájába vetve fék. - Mért tolna arra gálya?
Vad örvényi és dagálya Menten elsülyesztenék. Ott is, hol fenékre látni, S alig tetszik folydogálni
Oly nyugalmas, oly csekély: Nehéz általmenni rajta Érezé, ki néki hajta: Meggázolni mily veszély!
Mit álltok a part fövényén - Árt, apályt szemügyre vévén - Gond-ütötten, komolyan? ...Ilyen volt és ilyen is lesz:
Gyors, dagályos, mélyén szirtes Mindörökké e folyam.
Cookies on Poetry Cove