Rákóczit most viszik Át a Rábca hidján, Szerencse megcsalá, Benne igen bizván.
Tele van a hídfő Bámész sokasággal: A nép, nagyok estén Bámulni nem átall.
Ki volt ekkoráig? S mi történik véle? Ahány ember: a szó S jóslat annyiféle.
Nem cserélne senki Most a büszke úrral; Egy meghitt pillantást Száz szem visszaútal.
A bámuló nép közt Két halász is látszik, Egyik nagyon vén már, Csak gyermek a másik.
Gyékény-kosarukban Csapkod már egy sígér; De érte már senki Egy batkát sem ígér.
,Nagyapám! bedobom Már ezt a Rábcába!’ »Csak hagyj békét, fiam, Lesz annak gazdája!
Ha el nem kél addig: Add azon vitéznek, Kit fogolyképen, a Hídon átkisérnek!«
Ugy-is lett. A hajdúk Szétnyomják a népet, Midőn odaér a Fegyveres kiséret;
Meggátolnák benne, De fürge a gyermek: Átnyujtá a halat... - S nagyapjánál termett.
Az elmerült vitéz Amint feleszméle: Nem tudta, hogy jutott A hal a kezébe?
Széjjel-nézett... aztán Lángba borult arca, Valamely, lelkében Támadt gondolatra.
S szólt: Fogoly vagy, jó ha Fogoly vagyok én is... Amiképen te jársz: Akkép járjak én is...!
S a folyam vizébe Levetette gyorsan. Elúszott a sígér, Ki tudja már, hol van?!
Kik tanúi voltak Az egész esetnek; Kiváncsian a vén Halász után esnek;
Még előbb itt állott... Hová tudott lenni? Kérdezik, nyomozzák... De nem látta senki!
És ugy beszélt a hir Kevés idő mulva, Hogy a fogoly vitéz Szabaddá lett ujra.
Szerencséjét, sorsát Önkezében tartja, - És a csatasíkon Villog fényes kardja!
Cookies on Poetry Cove