Volt a derűs tavasznak egy Bájos leánya régen, Kit szült a hajnaltól, fehér- Liljom nyiló ölében,
Hogy majd ha völgyen és tetőn Lomb és virág elasznak: Élné tovább rövid korát Anyjának, a tavasznak.
Mi bájt csak adhatott az ég, S a buja föld határa, A bűbájos tekintetű Szülő varázslatára:
Ajándokát, melyet nyere A természet nevében, Mind egyesíté a leány Tündéri kellemében.
A naptól kért arany sugárt, S adá fürtűl fejének, Dalból szövé ajkit, szemét Kékjéből tiszta égnek.
Jó illat volt lehellete, Habjáték szűzi teste... De nincs halandó képzelet, Mely bájait lefesse!
Azonban a kalászos nyár Megérkezvén hevével, Halálra vált a szép tavasz Ezernyi kellemével;
Reá hervadt virága hullt Halotti szemfedélnek, Elnémult völgyön és tetőn Bánatjában az ének.
Az árva lány örömtelen Járt széjjel a vidéken; De nem talált vigasztalást A földön és az égen.
Anyját nem adta vissza már A föld kisült határa, S rá gyilkolón lövele a Nap égető sugára.
És homlokáról hervadón Hullott alá füzére, A hajnal harmatcsöpje sem Szolgált enyhűletére.
S mely támadott, midőn a bús Szülő végsőt lehellett, Nem bírta felfrisíteni A hűvös esti szellet.
Beteg, nagyon beteg leve, S midőn érezte végét: Bejárta még utószor a Bérc és mező vidékét,
És a magános éjszakán Amerre lépe, jára. Fájdalmának köny-csepje hullt A földnek pázsitára.
És meghalt egy bokor tövén; De merre könnye hullott, A barna éj vidékein Száz kékes fényke gyúlott.
S mely szép szeméből folyt alá, Szűz csepje a könyárnak Adott imígyen életet A tünde fénybogárnak.
Cookies on Poetry Cove