Sok boldog esztendőt megérvén A vadon szép szabad vidékén: Megunta a fénikszmadár Az életet;
Megunta, mert megvénhedett. Mint a kilőtt nyíl jára hajdan, A fenn zugó vészben, viharban; S miképen vad, sebes folyó
A csónakost, Kis szellő is lecsapja most. Ül fészke mellett száraz ágon, Ha bírna sem lát merre szálljon;
Szemének a lomb árnya is Nagy éjszaka: Sohsem találna tán haza! Két szárnya, mint két lángszivárvány,
Nem csillog már a nap sugárán; A nap nem is csillámiért Kedves neki: Fagyos keblét melengeti.
Kemény fészkén virasztva ébren, Tüzet lát egyszer a vak éjben... Egy titkos ösztön szállja meg: S erőtlenül...
De mégis a tűzhöz repűl. S egy égő üszköt felragadván, Fészkét meggyújtja véle a fán; Fészkében a fénikszmadár
Menten megég, Csupán kihűlő hamva még. S a hamvat szél nem szórta széjjel, De a jövő nap reggelével,
Belőle ifju szép madár Támadva fel: Megrázkodik s szárnyára kel. Mint a kilőtt nyíl, bizton, bátran
Jár ismét a felhők honában; Köszönti a földet, leget S fényes napot, Köszönti, mert - megifjodott.
Idegzetén az ifjusággal Erő s bátorság habzik által, S keresztűl villan biztosan A fekete
Éjszakán is tekintete. Két szárnya, mint két lángszivárvány, Csillog megint a nap sugárán, A fényes nap csillámiért
Kedves neki; Nem agg keblét melengeti. Megégett s gyász hamvába dőle; De ifjan feltámadt belőle,
S tekintetén, elmúlván a Sötét napok; Ifjuság és öröm ragyog.
Cookies on Poetry Cove