A FÉLKEZŰ KOLDUS.

Tiszteld atyádat és anyádat! Ez az isten parancsolatja: Szived is a háládatosság Erre inti, erre nógatja.

Ez intést én hiven megőrzöm, Hogy jól legyen dolgom e földön! Hogy szép időt érj, amidőn már Hajad, mint az ezüst fehérlik,

Hogy tartsanak majd tiszteletben A fiak s unokák mind végig, Ne légyen ez feledve nálad: Tiszteld atyádat és anyádat!

Jól emlékeznek még a Duna mellékén Egy vén emberre, ki koldulásból élvén: Volt a jámbornak egy különös szokása, Hogy az alamizsna meg nem maradt nála.

Hanem azon módon amint kezébe jött, Széjjel-osztotta azt a gyermekek között; S el nem mult, hogy hozzá ily mondást ne tegyen: Tiszteljed atyádat, anyádat, gyermekem!

De mindezt mívelni hogy mi okból szokta? Vagy régen jutott-e s mikép koldusbotra? Hogy hivják? merre van lakja, szülőfölde? Azt sohasem birták kivenni belőle.

A keze felől is tudakozták váltig, - Mivel a jobb karja el volt esve vállig - Volt-e felesége, gyermeke is él tán? Hanem ő mindenre fejét rázta némán.

A sok unszolásnak így véget vetettek, Látván, hogy elméje hibás az öregnek. Egyszer csak elmaradt, - elmaradt végképen, Jobb helyet keresvén a sírnak ölében,

Holott nyugodalmat találnak, valakik Oda menvén, lesznek az itélet napig; És végórájában az esze megtére, Mint a borongós nap kitisztul estére:

Megnyugodt, kibékült a halálos ágyon, És hogy sírjába is a hit karján szálljon, Papot kért; a nyavalyás élte történetit Akkor fedezte fel, mely itt következik:

Vagyonos Pál, mert igy hítták az öreget, Akkor mintegy harminc esztendős lehetett: Hogy özvegyen maradt s két gyermek árván, Feleséget s anyát korán sírba zárván.

Dolgos, takarékos, szelid volt az asszony, Ki inkább türt, mintsem perpatvart támasszon; Pál nehéz erkölcsét szépen tartá féken, - Szelidséggel a nő mindig többre mégyen! -

Két fiát nevelte hasznos erkölcsökben, Buzgalma, hűsége semmiben nem csökken; S ugyan virágzott is Vagyonos Pál háza, Hejh, mert a jó asszony nagy isten-áldása!

De bezzeg, mihelyt a jó asszony sírba ment, Felfordult egész ház, megváltozott a rend; Kikre, mint két szeme fényére vigyázott: Leve a két fiú rendetlen és vásott.

Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel, Ki nem édes anyja szárnya alatt nő fel! Midőn az anyai szeretet melege, Szépet, jót ki nem fejt benne jó-eleve.

Mikor kézről kézre megy a szegény árva, Vagy rideg rokonhoz, vagy idegen házba. Öreg édes anyja, darab idő óta Ott volt ugyan Pálnál, de bár ne lett volna!

Mert Pál nem jól bánván az édesanyjával: Gyermekinek adott rosz példát az által. Oh, ti szülék, szülék! bizony nem tudjátok, Mily szörnyű büntetés készül lassan rátok:

Vén apák- s anyákkal bánván méltatlanúl... Hisz a gonosz példán gyermeketek tanúl! S midőn megvénhesztek, a roszat, idővel Visszaadja néktek, vissza hét tetővel!

Igy terjed a gonosz, s firól-fira menvén, Sok házat megemészt, mint az eleven szén. Bekap oda a bűn, szétvonás, irígység, A lakóknak éltét hogy megkeserítsék.

Testvér testvér ellen, gyülőlködő Kain, S romlás a ház lelki és testi javain. Igy állott a dolog a Vagyonos-háznál, Fájdalom! a roszban nagyon elmerült Pál!

Ott lehet felőle család és gazdagság, Rosz cimborák s bor közt vesztegeti magát! De e mellett az volt a legnagyobb bűne: Öreg édes anyját hogy meg nem becsűlte;

Belé-kapcáskodott, korholta ok nélkűl, Sovány falatját is kapta, szegény, kéztűl. Sokat szerzett, mégis szűket látott sokban, Tépett a ruhája, a szive még jobban!

Saját édes fia, kit szült a világra: Hosszú életét is a fejéhez vágja! Nem volt az a csufság, becstelen nevezet, Gúny. átok, szidalom, amit nem szenvedett,

Mindezt úgy szórták rá fiának ajkai, Hogy még a földnek is nehéz volt tartani. Mignem végezetre, már miért, miért nem? De felbőszűlt reá irtózatosképen,

S édes anyját ki volt hatvanan felűl: Összetörte, verte, gazul, kegyetlenűl. Gyermekei látták az apának tettét, De már elfásulva, mindazt fel sem vették;

Az öreg pedig sírt, hosszú éjtszakákon: Jövel, jövel hamar én csendes halálom! Igy multak a napok, igy multak az évek, A Pál gyermekei immár megnövének:

Megnőttek az igaz, de a derék testben Maradt szív és lélek bután és üresen. Mit is tanulnának az olyan apátúl, Akit szűlt az anya önéltére átkúl?

S igy amiképen fogy a jó erkölcs Pálnál: Akkép fogy a vagyon, és a ház alább száll. Történt pedig egyszer, hogy rosz két gebéjén, - - A kenyérnek-való fogyatékon lévén, -

A malomba ment Pál - s nyulván az ing róla: Két fej kendert is vitt, hogy majd megbakólja. Szoros volt a malom, addig hát mig őrne, Levitte a két fej kendert a törőbe;

És mihelyt a zsilíp meg vala bocsátva: Kezdődött a bakók nehéz puffogása. Hanem a kenderen, egyet avvagy kettőt Alig fordított Pál, hogy jaj-szóval eldőlt,

És midőn egy őrlős a földről felhuzta: A jobb keze szörnyen össze vala zuzva. Meglehet hogy megél, - mondák - s kiheveri, De e kézzel anyját többé meg nem veri!

Igaz is! az orvos lemetszette vállig. S élet-halál között vitték Pált hazáig. Azután sokáig nyomta volt az ágyat, Ápolgatásába minden bele-fáradt.

A fiak, mintha nem történt volna semmi, Éppen nem látszottak a szivökre venni, Csak egy el nem fáradt, - hanem éjjel-nappal A beteg körűl volt szíves indulattal;

Az anya! akinél elfelejtve vagyon Annyi méltatlanság, gúnynév és szidalom, Kinek a csonka kéz láttán szive vérzett, Mely kéztől szenvedett kínos vereséget.

Oh anyai hűség! anyai szeretet! Amelynek nagyvoltát megmérni nem lehet! E közben Pál lassan lábadozni kezdett, De az orvosságtól amely gyógyit testet:

Nem mert könnyülést a tusakodó lélek, Hányták, vetették azt sok visszás érzések, Gyakran behunyt szemmel fekszik - de van ébren, Forgatván ő dolgát fáradt elméjében:

Előtte áll gondos, szelíd felesége, Mintha reá szemrehányó képpel nézne! Helytelen fiai, megvert édes anyja, Aki még mostan is híven ápolgatja.

Azután az Isten méltó büntetése, Mikor rázuhant a bakó a kezére... Ekkép eszébe jut, és vádolja minden, S nincs ami lelkére vigasztalást hintsen!

És amint felgyógyul, - anyja halva fekszik... Mintha élete csak azért nyult vón eddig, Hogy felápolja az érdemetlen fiat, Azután meghaljon a sok búbaj miatt.

Mindez Pált leverte, megrázta erősen, Testben rongált, hitben félénk és erőtlen, Nem vala támasza s lelkének istápja, - Hát még, hát még ami később jött reája!

Elmúlik az idő, az öreg Pál még él, De alábbvaló az utolsó cselédnél; Nincsen becsülésben, de szitok, gyalázat Éri aggott fején az őszült hajszálat,

A kegyetlen kölcsönt saját gyermekei Visszafizetik most hét tetővel neki. Ki roszat cselekszik, oly fát ültet, melynek Ágai számára büntetést teremnek.

Történt egyszer, amint készen volt az ebéd: Az öreg ember nyult a tálba legelébb, De a kisebb fiu elrántá a tálat, S megütvén a kezét, durván reá-támadt:

‘Várjon kend sorára! no...! ilyet ki látott, Csak henyél s megfalná mégis a világot! Mihaszna vén koldus! még az is köszönet, Ha kenyérhajat kap ott az ajtó megett...!’

Ezt látván mivelni saját édes fiát: Szegény vén emberrel felfordult a világ. S végkép összebomlott meggyöngült elméje, Fiának e szörnyű szavára, tettére.

Felkelt az asztaltól, - kirohant hirtelen... S nem látta őt többé a háznál senki sem. Más távol vidéken bolyongván szerteszét, Koldulással ette halálig kenyerét.

Szomorú esetét ekkép elbeszélvén, Kibékült, megnyugodt a halálnak révén, S újra visszaesvén bús állapotjába, Mintha akkor is még az utcákon járna,

A koldus-éneket végig mondá halkal, S szétosztá fillérét azon nagy szavakkal: Melyeket ha követ világ-életében, Nyomorult életét nem végzi ekképen.

Hogy szép időt érj, amidőn már Hajad mint az ezüst fehérlik; Hogy tartsanak majd tiszteletben A fiak s unokák mind végig;

Ne légyen ez feledve nálad: Tiszteld atyádat és anyádat!