Gyűl Szent-Miklós alá nagyszámu népsereg; De miféle had ez, magasságos egek! Fele félmeztelen, asszony, vén, sánta, vak Zajong idébb odább, mint tó hátán a hab.
Nem kell nekik fegyver! és bárhová tekints: Nincs puska, kard, de még egy jó ütőfa sincs; Pedig e csudahad a törökre készűl... No hisz lesz vérontás! s vajjon melyik részrűl?
Török szomszédjával, Miksa király alatt A jó Magyarország nem egyszer megakadt: Megmondhatná Gyula, Tokaj s Kassa tája: A gyászos időkben mi mennyit kiálla!
És minő különös a sorsnak szeszélye! Ne hidd: hogy egyféle csapással beérje; Ha egyebet nem tesz, elküld egy bolondot, Hogy az ott is rontson, hol még más nem rontott!
Egy ember áll elő, kit miért, miért nem? Fekete embernek hínak a vidékben; Ez ámít, kuruzsol, bőjtöl, szenteskedik S a falukon ki s be ezren kisérgetik.
‘Én vagyok az Isten földi prófétája! - Kiált, és rá a nép szemét, száját tátja, - Az égből jöttem le hét szemű bárányon, S csak hét esztendeig járok e világon!
El ne vegyétek a kenyeret balkézből! Jégeső támad a keddi nevetésből! Ki csillagot lát meg déltájban az égen: Nem sokára meghal, de a mennybe mégyen.
Nem messze van immár az itélet napja, Isten a nagy könyvet csak végig forgatja; De hogyha kiirtjuk e rút pogány népet; A világ még ezer esztendőt elérhet.
Nem kell fegyver! az a sátán keze műve, Csak azt kell mondani: ki rút! ki rút! s tűle A török előlünk a tengerbe szalad, S belefúl egy lábig, - de ölni nem szabad!’
S e kába beszédnek ezeren hivének, Mivelhogy különös módja van a népnek: Amit kardja nem fog, azt nádszállal vágja, Hol erő nem segít, babonától várja.
És a léleknek is sajátos láza van, Mely néha népeket száll meg hatalmasan; Mi csuda hát, hogy a könnyen-hivő csapat, Szentírásnak tartá ez őrűlt szavakat.
Szent-Miklós alá most oly céllal jövének, Gyermekek, asszonyok, sánták, vakok, vének, Hogy hátráltassák a tengerbe kergetett Törökök által a végső itéletet.
A sors is kedvezett még a babonának, Mert amint jövének, törököket láttak: Ki rút! ki rút! s azok egy erdőcske szélén Másfelé iramtak - utjok arra lévén.
És a vakhit már most kétszerte nagyobb lőn, S meglátván a török sereget a mezőn: Fel az eszeveszett tömeg! s nyakra-főre Rohant bűszavával bizonyos vesztére.
Ki rút! ki rút! bőgtek torkuk szakadtában, De az első percben földre hulltak százan; S még jobban...! valami szörnyü volt e népen, Kék ajkuk tajtékzott a vakhit dühében.
S a tömeg nagy része elveszett gonoszul. Vezérök valahogy mégis megszabadult, S eszére tért talán? oh nem, újra kezdte! És lőn Debrecennél ismét újabb veszte.
De itt a felbőszült nép itélő széke A fekete embert halálra itélte, Mint hazug prófétát, mint álnok hitetőt, - Hanem ő mosolygva állt a vérpad előtt.
‘Az égből jöttem én hét szemű bárányon, S már csak három évig leszek e világon: Hétszer szárad az meg, ki hozzám nyul egyszer... Bolondok, hisz engem nem fog semmi fegyver!’
Bátran és készséggel lépett a vérpadra, A bakót csapásra mosolygva nógatta: ‘No csak vágj! no csak sujts...! emeld, emeld,... emeld!’’ S jövő pillanatban feje földön hevert. -
Ekkép a halálban végre kigyógyúla, Igy van feljegyezve krónikákban rúla; Öt Karácsondinak, hadjáratát pedig A fekete ember hadának nevezik.
Cookies on Poetry Cove