Lelkemben titkos sejtelem van,
- Jövőre, multra? Nem tudom! -
Hogy hajdan én virág valék már,
Vagy egykor azzá változom.
Fehér liljom valék, ha voltam,
Mielőtt szívem dobogott;
Fehér liljom leszek, ha lészek,
Midőn már szívem nem dobog.
Oh mert én e csodás virágot
Mesés ábránddal szeretem!
Halvány ködből palástot öltvén
Magára késő éjeken:
Azt gondolom, mindjárt felém fut,
Egyszerre keble, karja lész,
Titkot, szerelmet súg fülembe
Oly édes hangon, mint a méz.
Ha csengő lélek él az ércben,
S a kis pataknak van szava:
Nem titkos nyelv-é a virágok
Halálig tartó illata?
Reám, a liljom- s illatának
Elbűvölő hatalma van;
Tudom: ha egy szálat letörnék,
Beteg lennék halálosan!
Szent természet! ha visszavészed
A port, melyet most viselek;
És új alakban szűl meg újra
Végetlen titku kebeled:
Ne légyek én sokáig élő
Cser, zöld fenyő az ormokon,
Egy szép tavaszt viruljak át csak:
Legyek fehérlő liliom!