Viola mond felsohajtva: Nem jól bántam véle mégis, A szegény perpétuellel! Hű szerelmét megvetettem,
Eltaszitván őt magamtól! Lész-e aki így szeressen: Ilyen hévvel, ilyen híven?! S kiválasztván két virágot:
Követségül, nagy titokban Küldi a perpétuelhez, Nyájas édes izenettel, Mely megbánást rejt magában,
Megbánással hő szerelmet. S két követ ha küldetését Végzi híven, végzi titkon, És jó választ hozva jő meg
A virágtól, messze földről: Fényes és dús lesz jutalma! Elindul a két virágszál, S menve menve, mendegélve:
Érnek cifra úri kertet; Alig mernek benne járni, Szólni épen nem merészek Ösmeretlen sok virág közt,
Melyeket szült idegen föld És takargat ápoló gond, Hogy a drága dudva nőjön! Érnek tágas rónaságot,
Hol meghajlik a kalászfő; S ha szellő jár a mezőkön: Habzik, úsz az árvalányhaj. Délibáb a láthatáron.
Járnak ingó lápok hidján, Szólnak a bús égerfához: Ösmerkednek a tavaknak Tarka-barka gyermekével;
A karcsú sásliljom ott nő, S fehér nimfa hóarcával. Érnek halmot, bércet, erdőt, És tájékin föltalálják:
Az illatdús gyöngyvirágot, Szép, szelidke ibolyácskát, A kegyetlen vad hunyorral. És amint megy két virágszál:
- A magas fák közt haladván, - Pihenjünk meg! monda egyik. Megpihentek; - monda aztán: Bejártunk már annyi földet...
Gyönge társam! vajh ki tudja: Végeződni hol fog útunk!? Látod-é ezt a magas fát? Nosza hágj fel rája gyorsan!
- Könnyü lesz az néked! úgyis Indaféle a családod, - S nézd meg: a hely, merre tartunk, Közel, avagy messze van még?
És miképen ez tanácslá: Az a sugár fára kúszik, Föl, föl a zöld gyenge ágra, Mely van a fa koronáján,
Melyen hintáz a madárka, Mit a szellő is megingat, Harmatcsepp is terheűl van; S gyönge testét a virágnak
Birja könnyen, tartja kedvvel, Édes kéjt sziv illatából, Szerelmes lesz ölelésin! S a virág, mig elmerülve
A kilátás gyönyörében, Némán bámul a magasban: Gonoszt gondol társa itt lenn, Nehány szócskát vinni, hozni:
Mi szükség van két követre...? S az eljárás dús jutalma Nem jobb lesz-e egymagamnak, Mint amazzal megfelezve!?
Gonoszt gondol s végrehajtja: Földre szállni a magasból Hogy ne tudjon s vesszen ott el: Kettévágja társa lábát!
- A virágnak lába a gyök. - S fájdalmában összerándul Fent az érző, véres inda Szakadt hurként egy csomóba.
És mond a fa a virágnak: A jó földtől elszakitva, Rád keserves hervadás vár! De ne halj meg, élj... virulj itt...!
Ágad ágaimmal, élted Életemmel forrjon össze; Vérem legyen a te véred, Vénülésem ifjuságod!
Légy a fának dísze, gyöngye! Viola vár, hasztalan vár; Két virágszál vissza nem tér; Sorsukat, mely van titokban
A virágok népe közt, csak Az erdőség fája tudja, Melynek ágán a fagyöngy függ, És alatta gomba támad,
Színes, mérges és veszendő.
Cookies on Poetry Cove