A dalnok, ihletett kebellel
Ragadva lantját, fölkele:
S eláradott a hon határin
Varázshatalmu éneke.
És im a hőseket feledség
Sötét borúi nem fedék,
Nagy tetteikben ősapáit
Látá a késő nemzedék.
A régi nagyság s hír sugára
Ragyogtanak fel énekén;
S mert nem lelé, mit lantja zengett,
Sohajtott... s bús köny ült szemén.
Az andalító dal hatalma
Megbájolá a szíveket:
Midőn az esti hold világán
Zengett szelíd szerelmeket.
Megénekelte a virágdús
Tavasznak ifjú kellemét;
Megénekelte a tavaszban
Az édes ajkú fülmilét.
De megszakadt a húr, s az ének
Búsan reszketve elhala;
Az énekesre éjt borítván
A néma sírok angyala.
S ki fellengő lángszellemével
Ezer világokat ölelt:
Sorban a köznap emberével,
Nyugalmat egy szűk sirba’ lelt.
Ott alszik ő... feledve alszik,
Felette, vad kórót terem
A megzengett hon szégyenére,
Az emlék-puszta sírverem.
Rajt a leány gondos kezekkel
Virágokat nem öntözött;
Nem zenge dal... bús őszi szél sír
A hervadt sír-kórók között.
De a tavasz zöld szőnyeget von
Dombjára, és a fülmile:
Hajnalhasadtán s alkonyatkor:
Keservét róla zengi le.