Lombos liget hajlongó sudarán Busongva ült a néma csalogány; Meleg sugár, szellő s a buja fák Énekre most ajkát nem ragadák.
‘Mi lelt madárkám, kedves dalnokom!? - Szólítá a sas nyájas hangokon - Tavasz mosolyg; a halmon, völgyeken Az élet száz alakba’ megjelen;
Még a bogár is örömbe merül, Te vesztegelsz s bánkódol egyedül? Dalolj, hadd halljam zengő hangodat, Melyre ezer sziv hű visszhangot ad!’
»Királyom! - a bus csalogány felel - Keblem dalát én kinek zengjem el? A szárnyas nép nem, sőt még félreért, Ki is gunyol gyakran zengelmemért!
E félreértés szívemig hata, - A dalnoknak nincs mélyebb bánata!« A sas azok felett, miket most hallott, Álmélkodván, imígyen ad parancsot:
‘Holnap, korán hajnalba’, szárnyas népem Magam körűl, udvaromban szemléljem! Énekelj nekik, hadd lássam meg én: Mint érez e nép költőm énekén!’
A szarka rögtön nagy gyülést csereg, S mind felgyülnek a szárnyas seregek; Erdők, mezők, vizek madarai Letepülnek a dalt hallani;
Vén cserágon ül a király maga, - A bús madárról szól a dal szava: Virágos árnyas erdő! Vigan futó patak!
Epedve várta szívem, Hogy ujra lássalak! Itt éle kis családom... Oh régi szép napok!
Akkor szivembe’ bánat Helyett öröm lakott! Dallék, szerettem, ittam A hajnal harmatát;
Minden falomb tanyám volt, Minden madár barát. S ah, most be más az erdő! A rét és a patak!
Nem olyan kék az ég is, Virág, lomb hervatag... Most a bús gerlicével Gyászban foly életem:
Mert ah, szerelmi párom Többé fel nem lelem! A bus szerelmi ének végivel Szól a király: - a szárnyas nép figyel, -
‘Népem! imé dalolt a csalogány, Biráljátok meg őt egymás után!’ S mond, - felébredvén, - az alvó bagoly: Az ének tárgya nem elég komoly!
A gólya ekkép ejti szavait: De szó mi szó, mondott valamit... És felkiált borzalt tollal a vércse: Más sem bárgyu, hogy a célzást ne értse!
Nem leli párját az ének szerént, No bizony, tán mi ettük meg szegényt!? Nem szeretem, hogy harmatot iszik, Mert ugy boszorkány, - monda a kuvik.
A gerle búgott: másnak még se kell Felhányni a természeti hibát! A rét felől kicsinylőn énekel: S ez felboszant sok jó ludat, libát.
A kakuk így: családot emleget. Nekem igaz nincs, hanem még lehet! És a süket-fajd: tréfás, vig dala, Jól megnevettetett haha haha!
A banka nem mondhatja néki: éljen! Mert önfészkét, honát piszkolni szégyen! ‘Elég, elég...!’ mond a madárkirály, - Szemének boszús villogásinál -
‘Boldogtalan nép! hát igy hat reád A dalnok szava? ekkép érted őt? Nem hallok egy méltányos szózatot? - Költőm! ne énekelj e nép előtt!
Ti nem vagytok méltók reá, hogy éltek! Odú, mocsár s ocsmány dög kell tinéktek, Nem költészet s dal, - ti bárgyuk, vakok... - Hah! színem elől takarodjatok!!’
Cookies on Poetry Cove