Mátyás királynak nagyon erős volt a feje; Két-három koronától az nem görbedne le; Mig más fejdelemnek egy is szörnyű nehéz; Ő, a magyar mellé még a csehekére néz.
De mig Podjebrád földén pusztít a fejdelem, Veszélyes pártütés forr titokban idebenn; Kilenc megyével, számos hatalmas ur feláll: Vesszen, - kiált - az önkény! Éljen Kázmér király!
Vitéz érsek s Czezinge mellett a főpapok, És a világi rendből felbujtva általok: Hampó, Perényi Miklós s leginkább Ujlaki Valának a merénynek vezérlő tagjai.
Kázmér a lengyelekkel immár utban vagyon, Hogy a Rákosra érjen a megszabott napon; Komoly, veszélyes felleg borong a hon felett - S a népszerű királlyal mindez hogyan lehet?
Mátyás vitéz király volt, szerette a hadat, Négy ellensége is volt egy kurta év alatt; Ő győzött, - és hatalmas lőn a magyar hona... - De háborúskodásra sok pénz kell s katona!
Ő tudta a helyet jól, holott sok szép arany Hevert, - miképen most is hever, - haszontalan: És a szükség törvényt ront, - mond a magyar - s keze A pap urak zsebébe markolt gyakran bele.
S a renyhe főnemesség, az apróbb kényurak, Lévén örök had, otthon nem nyujtózhattanak; Igy a kemény csatákra volt pénz és katona, S ez volt a pártütésnek itt és amott oka.
Jaj az olyan királynak, ki kémlel, puhatol, Holott minden csekély bűn nagy lármával lakol, - Most a baj nem kicsiny volt s Mátyás mindent tudott: S mintha nem is gyanitná, nagy mélyen hallgatott.
Azonban mint a szélvész egyszerre honn terem, Országgyülést hirdetve Budára hirtelen. Ír a pártos nagyoknak kegyelmes-nyájason: Mikép bizalma ösmért hüségökben vagyon.
És a rendek sietve Budára gyültenek, Jött Újlaki s jövének a pártütő felek; S az ildomos Vitéz, ki Mátyást ösmerte tán, Közös botránykozásra, meg nem jelent Budán.
Semmi! mondá magában dühöngve Ujlaki, S már régen összeültek a nemzet nagyjai, Csak a király hiányzott... a perc órákra nőtt, - De a terembe lépni senki nem látja őt.
Most aggódó szorongás fut át a teremen: Hol a király? mi baj van? nem tudta senki sem. Sok pártos kétkedés közt környezte Ujlakit, Ne féljetek, súgott ez, ő semmit sem gyanit!
Most rögtön mély, erős hang zendűlt meg: a király! S ő lép be hármas éljen harsány hangjainál Teljes királyi díszben. Szemében fény lobog: Napsúgár ez, vagy villám? Éltet, vagy ölni fog?
Méltósággal körűlnéz, de mégis nyájasan, Mély csend... minden szem és sziv reá függesztve van... ‘Örűlünk, - megnyerőleg hangzottak a szavak - Hogy hű magyarjainkat láthatjuk újolag!
E hon jóléte szívünk hő vágya szüntelen, S az ügy, melyért tanácsba hívtunk meg ez helyen, Alig fontos; - de minthogy azzá lehetne tán, A hydrának nyakára jobb hágni még korán.
Mondják, hogy pártütés forr titokban ellenünk; Bár a társak nevéről nem értesíttetünk; Hogy Kázmér nagy seregel küldé hozzánk fiát, S köszönt: hogy adjuk annak a trónt és koronát.
Nos hát, - kérdé mosolygva - hű népünk, magyarok! Kázmér öcsénk kinek lesz vendége? szóljatok! Kenyeret s a magyar föld borával poharat: Kezébe a fiúnak lássuk, halljuk, ki ad?’
Mátyás szavára mély csend s szünet következett, Aztán sokan vevének hosszú lélekzetet, S most száz ajak kiálta: Vitéz a lázadó! Vitéz! Vitéz! halál rá! zugott hat annyi szó.
‘Nohát ha mégis van a dologban valami: Szóljon kegyelmed, ösmert hű bajnok, Ujlaki! Mi volna jó tanácsa: had menjen ellene Kázmérnak? vagy talán csak bevárni kellene?’
E szó büvös hatását leírni nem lehet, Felkelt, állott... és bámult, ez volt a felelet; S melyet szólt, a beszédnek értelme nem vala... Most hangzott a királynak mély, ellágyult szava:
‘Igen, hadd jőjenek! hisz hű népünk itt vagyon, Hüség, nem pártütés űl e lelkes arcokon! A hír hazug! - nincs itten, ki értünk vért nem ont, S nincs, akiért meg nem hal Mátyás király viszont!’
Most Ujlaki, mikép az álmából ébredett, Kiált: Uram királyom, vétettem ellened! De míg forgatni bírnak egy kardot e karok: A szent Istenre mondom, holtig tied vagyok!
Hadd jőjenek...! de hangja elhalt a zaj miatt, Örvény nyílt a teremben, mely mindent megragadt; Kirontott lelkesűlés örvényező zaja, Mig égbe nyult ezer kar s ezer kardnak vasa.
Csend lőn megint, - s Mátyás a megtért bajnokra néz; ‘Tudjuk, hogy esküjét hűn megtartja a vitéz, S hol jó alkalma légyen, mondunk mi egy helyet: Ím, bosnya alkirállyá tesszük kegyelmedet!’
És osztogatván számos jószágot, hívatalt: Midőn leszállt a trónról, a gyűlés felrivalt; S fején, mely nem hajolt meg ur s vész előtt soha, Még egyszer oly erősen állott a korona.
Mint a kemény hideg jég, ha forró vízbe hull, Elolvad s ezzel egy lesz elválhatatlanul: A hűség s lelkesűlés közt így elolvada Budán a pártütésnek hideg kemény fagya.
Kázmér bejött hadával, de meghökkent nagyon: Ellenség s nem barát várt reá a Rákoson. S Esztergomban bezárva, kevés idő alatt, Vitézt a sirba vitte a szégyen és harag.
Cookies on Poetry Cove