Itt van a viradat, már a nap is támad, Hetyke juhász-bojtár tereli a nyájat; Legelőre hajtja: sih te, bordás, kajla! A vén számadó meg széjjelnéz az égen,
És beszél valamit, de a beszédében Csak ennyit hallani: lesz még ma valami! Ugyan már mi lenne? a kend esze hol jár? Förmed az öregre hetyke juhász-bojtár;
Vagy azt se látja még: olyan tiszta az ég? Látom fiú, látom! még többet is látok... Nincs még a szememen hál’ Istennek hályog; De -! csak ne hajts messze, mert igy jösz meg este.
S mikor azt mondta: igy, az ujját mutatta; De szűrit a bojtár vállán összekapta, És ment nagy durcásan, a nyájnak nyomában. Lassan felszáll a köd, a szellő is hallgat,
A tavaszi pázsit gyenge, mint a harmat; Legelészik a nyáj; - a bojtár furulyál. Lehever a gyepre, aztán azt gondolja: Ejh, beh arany idő! s lám a vén bolondja
Azt birta mondani: lesz még ma valami! Elmegyen a jószág, ha van ki eressze; Fogadj szót, ne bocsásd azt a nyájat messze! Távol a karámod, hátha majd megbánod...
De hisz jó idő van! csak aztán ne volna Tavaszi időnek jó kedve csalóka! De ha reggel fénylik: zimankó lesz délig. Most is elérkezett, délután jóllehet;
Nagy fekete felhők fogják el az eget, S jön nagy sebességgel, havas eső széllel. Földre sütött fővel a nyáj összefordul; Csak néha ugrik ki egy-egy a csoportbul,
S futtában eltévedt fia után béget. A bojtár felhuzza fejére a szűrit, És leguggol mig a pogány idő szűnik; Be szörnyü fergeteg...! hátha ott kin reked!?
S ugy lett. A fergeteg elébb meg nem állott, Mig el nem gyalázta végkép a jószágot; És akkor kifárad... Bojtár! hol a nyájad? Körülnéz a fiu: mind ott áll a lábán,
De nincs benne élő, csak egy szopos bárány; Mind az egész falka, megdögölve, fagyva! Felkapja a bojtár a bárányt: a hideg Ha már megvette, ez az egy is minek?
És két izmos karján magasan feltartván, Kiálta, mig merőn az ég felé nézett: Isten! ha elvetted immár az ebédet, Ez is itt van! nohát, vedd el a vacsorát!
Több szó, se jó se rosz, nem hallatszott tőle, És a bárányt többé nem tette a földre, Mivel mind a kettő lett bálvány, hideg kő. Jövén a számadó esti szürkületben:
Azt hitte a jámbor, élnek mind a ketten, - Tarthatd azt a bárányt... kin állsz véle boszút...? Jobb lesz, ha haza jösz! - de az meg se mozdúlt.
Cookies on Poetry Cove