Az ember gyenge, nyavalyás; Erős, gyógyító a természet! Mint egy gondoskodó anya, Emlőin tart, ápolgat, éltet.
A síkon dús kalász terem, Édes must foly a bérceken; S hathatós orvosság van Elrejtve fűben, fában.
A föld alatt száz titkos ér Furkálja a bérc keblit által; Ásványok és ércek kinyalt Savát, lelkét vivén magával.
Egymáshoz útat törve, aztán Öblös medencékben jön össze; És forrón felbuzogva habja, Gyógy-nedvét az embernek adja,
Hogy benne kórtestét förössze! Bajmócon is volt hajdanában, - Amint az éltes nagyanyák, Hosszú estéken rokka mellett
Mesélgetvén, reánk hagyák: - Bajmócon is volt hajdanában Ily gyógyforrás, melynek vizétűl Egészséges lett a beteg,
Vidámabb, ifjabb az öreg S a nyomorék szépen kiépűlt. A nyílt, magas vidék, A szurkos fenyvek illata,
A nyájas tiszta lég, Lélekre, testre jól hata; Úgy hogy az ember általa Szintén megifjodék!
Hanem rövidlátó az ember... Igy a fördői nép: Amint üdűl, a csendes élet Korlátiból kilép,
És elfeledkezvén magáról, Alig gyógyult meg, újra vétkezett: Változtatván szilaj vigalmak Tanyájává a csendes gyógyhelyet.
Zúg a bérc, mámoros gyönyörben Múlnak az éjek és napok; A lármás nép dőzsöl, pazérol, Van kedve nagy s aranya sok!
És a fukar fördősnek ebben Telék nagy öröme, Mivelhogy egy zacskót arannyal Mindennap megtöme.
S történt, hogy a fényes lakmározóknak Körébe rongyos koldús tévedett; - Mintha a szél a napsugáros égre Ver egy sötét, megtépett felleget.
Hozott a fényhez árnyat, És a bársonyhoz rongyot; Szerencse és az inség Egy ösvényen szorongott,
Hogy így e tarka képen Az élet rajza légyen. Nem nyíla még a nyomorultnak Panaszra, vagy kérésre ajka:
Hogy a fördős elútasítá, Ilyen szavakkal ütve rajta: ‘Hát te jó ember, mit keressz itt E botrányos hónaljmankókkal?
El, el, nincsen rád semmi szükség...!’ És a gyámoltalan megszólal: »Uram! légy hozzám irgalommal! Nagy messziről törekedem;
Kezem, lábam felzsugorodva... Kín, szenvedés az életem...!« - ‘Hordd el magad, koldús! ha szenvedsz, Ugy kórházat keress magadnak!
De vendégim ne undorítsd el, Kik itten élveznek, mulatnak!’ »Csak itt az árokban, hová A használt víz szakad, csak itt
Hadd, jó uram! hogy a beteg Megmossa fájó tagjait! Az Isten irgalmára kérlek, Ki atyja árvának, szegénynek!«
De a kőszívü ember A kérésnek nem engedett; Korbáccsal kergeté el A nyomorékot, beteget;
Sok vendég jót kacagva Ezen tréfás eset felett. S a koldús szívszakadva hallja: A gyógyító csurgó morajja
Mint hívja vissza messzirűl! De aki ott útát elállja: A szívtelen ember lármája A neszbe tiltólag vegyűl.
És a tivornya folyt tovább, Nem volt határa, vége; De a fördőt egy éjszaka Különös fátum érte:
A kútfejekből elveszett a víz, És a gyógyforrások megálltak... A zaj hallgatva engedett helyet Kétségnek és álmélkodásnak.
Aztán midőn a tiszta égen A nyári nap magasra hágott, És nem volt víz, mely csillapítsa A hőséget és szomjuságot:
Felszedte sátorfáját a sereg S elhagyta gyorsan a vészes helyet; Babonás félelemmel Még visszanézni sem mer.
Estére puszta lőn a hely, És mint a sírkert hallgatag; A szellő lebben néha meg, S a nyárfa lombok inganak.
Szines lámpák helyett a fákon A holdfény csügg bús haloványon. De a fukar fördős még ott bolyong, Mérgében sír és átkozódik;
A megvakúlt forrás felett sohajt: ‘Mennyit gyűjtöttem volna holtig! De mindegy! tudd meg, föld vagy ördög, Ki a kútfőket elnyeléd:
Gonosz munkád nem fog ki rajtam; Haha! nekem van már elég!’ - Aztán a lakába elrohant S lámpát gyujtott az éjben,
Hogy ezüstöt és aranyat Voltakép számba végyen; De hogy szekrényét felnyitá, Felállt minden hajszála:
Ott van ezüstje, aranya... Hanem mind kővé válva. És a kőpénzt, bár számtalan Év elfutott azóta,
Mutogatják mind e napig, E regét mondva róla.
Cookies on Poetry Cove