Jer, jer s a dűlőkön tekints el! Járd bé a halmot és mezőt, Mely máskor annyi drága kinccsel Biztatta a szántóvetőt.
Hajlott kalászban, habzó fűben: Remény mosolygott teljesűlten. Pusztán éled most a vidéket, Elszomorít tekintete...
A rét hamvas, mikép az égett; Nincs fűszeres lehellete. - S mely ingyen, búján terjed, a gyom Sikertelen küzd, hogy fakadjon.
Midőn a hűsebb est alájő, S csendesség van távol, közel: Nem a megért, ingó kalászfő, Mely hallhatón zizeg, neszel...
A fű torzsát metéli, irtja Bogaraknak nyüzsgő csoportja. Ez nem az ősz várt pusztasága, Melyből a pajta megtelik;
Midőn a megfáradt barázda Pihenni vágy kikeletig, S hasznáról, mit a gazda vett el: Kövér, szines tarlója a jel.
Csapástól most a föld kietlen! Az élet érverése áll; Vénség az ifjú kikeletben, A termő nyár ölén: halál,
Melyben, mi él még, sorvad, elvész. - Az Úr dorgál, övé ez a kéz! Ez int s meddő az éj, a hajnal, A felleget szél hajtja szét;
S tüzes nyillal lövetve nappal A tikkadó föld kebelét: Ezt megrepeszti hosszan, mélyen... S szivünk gyötrelme szól sebében
Ki fenn, szarvat szoktál emelni Alázd meg, oh ember, magad! Erőd, nagyságod íme semmi... Mit gőgöd oly gyakran tagad!
Mért állsz tétlen, csüggedve, némán A pusztulás rideg tájékán?! Az Úr erős, igaz - nyomorral Ő aki sujt, ő aki int;
De jó is, - bölcs gondjába foglal Mindent, mi van, nagyot, kicsinyt; Ott áll az ember, porszem, fűszál. Őt ismerd, féljed s benne bízzál!
Cookies on Poetry Cove