A mint Baranyának kövér határában
Tévelyeg a Duna Belgrádra folytában,
Egy kis Mező-Várost tettek a partjára,
Hogy sírna a Magyar ennek hallására.
Mohácsnak nevezték; s az lett a Hazának,
Mi a híres Kanna hajdani Rómának!
Maradék! kinek ez oszlopot emelem,
Hazánk veszedelmén jer! keseregj velem.
Még a nyár mind tartott; a munka is vele, -
A meg érett kalász jó maggal vólt tele,
S édesen bíztatta a szegény Parasztot,
Kit a múlt ősz ólta olly sokszor fárasztott:
A midőn Szulimán Császár hamarjába
Két-száz ezer néppel bé üt a Hazába;
Ki is ágyújival hogy egy két jelt adott,
A mezőről minden jajgatva szaladott;
S hogy végső inségbe ejtné maga magát,
Könybe lábbadtt szemmel fel gyújtja asztagát.
Környűl-állásait vévén gondolóra,
Lajos, az erőtlen, el hal e jaj-szóra.
A sok ütközetek, a sok véres csaták,
Próbáltt Vitézeit nagyon meg fogyaták.
Várna sírhalmai még mind kékellettek,
Gyászos emlékezet lebegvén felettek.
A Dózsa világa sem múlt el olly régen,
Hogy ez meg ne tetszett vólna a községen. -
El fogyott a Magyar; - eggyütt még sem tartott,
Rontván maga alatt szüntelen a partot! - -
Ezt látván, sírt Lajos, méltán is sírhatott, -
Nagyobb vólt a veszély annál, mint látszatott.
Már a Török tábor fellyűl jött Eszéken,
Annyit követvén el a nyomorúltt népen,
Hogy e rémíttéssel pusztíttó mennykőre
Fel nem vette magát két-száz esztendőre.