Dicsérlek, Uram, tégedet,
Mert te megtartál engemet,
És kegyessen fölemelél,
Ellenségimtől megmentél
És meg nem engedéd azoknak,
Hogy nyavalyámon vigadjanak.
Hogy fölkiálték tehozzád,
Nyavalyámot meggyógyítád,
És hogy én csaknem az sírbe
Esném az halál tőribe,
Ismét föltámasztál engemet,
Pokoltúl megmentéd lelkemet.
Istenes hívek és szentek,
Az Úrnak énekeljetek,
Áldjátok őtet mindvégig,
Mert nem haragszik sokáig,
Az ember alég gondolhatja,
Mely hamar elmúlik haragja.
De az ő kegyelmessége
Rajtunk megmarad örökké.
Néha olly dolgom érkezik,
Kin estve szívem bánkodik,
De reggel, mihelyen fölkelök,
Azonnal víg örömet lelök.
Mikoron jól volna dolgom,
Akkor vala vigasságom,
Mert magamban azt itéltem,
Hogy ne lehessen esetem,
Mert érzettem kegyességedet,
Mellyel erősítéd hegyemet.
De hogy tőlem szent orcádat
Elfordítád ótalmadat,
Legottan én elijedék,
Könyörgék, és ígyen szólék:
Mi hasznod, Uram, én véremben,
Az halál ha temet veremben?
Uram, ha én porrá leszek,
Tégedet hogy dicsérhetlek,
Igazságod hogy hirdessem?
Hallgasd meg, Uram, kérésem,
Könyörülj rajtam, szabadíts meg,
Légy kegyelmes, Uram, és tarts meg.
Az én siralmimat végre
Fordítád boldog örömre,
És szomorú zsákruhámat
Elvőd rólam bánatimat,
Kiért, Uram, örökké áldlak,
Mindenek előtt magasztallak.