Mint az szép híves patakra Az szarvas kivánkozik, Lelkem úgy ohajt Uramra, És hozzá fohászkodik.
Tehozzád, én Istenem, Szomjúhozik én lelkem, Vajjon színed eleiben Mikor jutok, élő Isten?
Könnyhullatásim énnékem Kenyerem éjjel-nappal, Midőn azt kérdik éntőlem: Hol Istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom, És házadat ohajtom, Hol az hívek seregiben Örvendek szép éneklésben.
Én lelkem, mire csüggedsz el, Mit keseregsz ennyire? Bízzál Istenben, s’ nem hágy el, Kiben örvendek végre,
Midőn hozzám orcáját Nyújtja szabadítását. Óh, én kegyelmes Istenem Melly igen kesereg lelkem!
Mert terólad emlékezem Ez Jordánnak földéről, Szent helyedre igyekezem, Ez Hermon kis hegy mellől.
Mélység kiált mélséget, Midőn én fejem felett Az sok sebes víz megindól, Mint egy erős hab, megzúdól.
Sebessége árvizednek És az nagy zúgó habok Énrajtam öszveütköznek, Mégis hozzád óhajtok,
Mert úgy megtartasz nappal, Hogy éjjel vigassággal Dicséreteket éneklek Néked, erős őrizőmnek.
Mondván: Isten én kőszálam, Mire felejtesz így el? Ellenségim vadnak rajtam, Gyászban járok veszéllel,
Mert az ő hamis nyelvek Csontaimban megsértnek, Mert így bosszontnak ellened: Lássuk, hol vagyon Istened.
Én lelkem, mire csüggedsz el, Mit kesergesz ennyire? Bízzál Istenben: Nem hagy el, Kiben örvendek végre,
Ki nékem szemlátomást Nyújt kedves szabadulást, Nyilván megmutatja nékem, Hogy csak ő az én Istenem.
Cookies on Poetry Cove