Úr Isten, én idvösségem, Éjjel-nappal kiáltok hozzád, Könyörgésemet meghallgassad, És tekéntsd meg nagy ínségem,
Kegyessen hajtsd hozzám füledet, Értsd meg én esedezésemet. Az én lelkem nyavalyákkal Teljességgel eláradt, eltölt,
Mint azki már az sírbe készölt, És az pokolra alászáll, Vagyok ahhoz szinte hasonló, Azkinek már kész az koporsó.
Megfosztattam életemtől, Mint azkiket agyonvertenek, Kik az halottak közt hevernek, Kikről már nem emlékezöl,
Kik eltemettetvén fekesznek, És te kezedből kiestenek. Az koporsóba től engem, Bévetél az setét mélységben,
Holott haragod nyom keményen, Elburítád szegény fejem Nagy árvizednek habjaival, Kik rám rohannak nagy zúgással.
Engem te megutáltatál, És tőlem én esmerőimet Messze vüd, elhadtak engemet, És az tömlöcbe taszitál,
Holott kemény fogságban vagyok, Kiből ki nem szabadólhatok. Elkeserödtek szemeim, Fájdalom miatt elbággyadtak,
Naponkint, Uram, téged hívlak, Hozzád terjesztvén kezeim: Halottaknak téssz-é csudákat, Nékik mutatsz-é nagy dolgokat?
De föltámad-é az halott, Hogy csudatételed hirdesse? És az koporsóban vagyon-e, Ki említse jóvoltodot?
És igazságodat az sírben Ki dicsérné veszedelmében? Az setétben ki esmerné Az te csudatéteményidet?
Azhol elfeledtek tégedet, Igazságod ki értené? De én csak tehozzád üvöltök, Minden reggel néked könyörgök.
Uram, miért vetsz el engem? Miért rejted el szemeidet? Szegény vagyok, erőm elveszett, Jaj, melly igen gyötrettetem,
Az én régi nagy ínségemben Előtted vagyok rettegésben. Nagy haragod reám borult, Nagy rettegés engem környülvött,
És teljességgel elmerítött, Mint az árvíz, reám tódult. Sanyargat engem minden dolog, Valamelly énkörnyűlem forog.
Te viszed távol éntőlem Minden esmerő barátimat, Akarmint hívjam rokonimat, Nincsen semmi hív emberem.
Régi társaim ez ínségben Iszonyodnak jőni előmben.
Cookies on Poetry Cove