Az én lelkem szép csendesszen
Nyugszik csak az Úr Istenben,
Mert csak ő az én idvösségem,
Ő nékem erős kőváram,
Megtartóm és én ótalmam,
Minden gonosztúl megment engem.
Mig incselkedtek ennyire,
Az ártatlan hív emberre?
Ím, megjövendölöm tinektek,
Hogy mint az régi romlott fal,
Azmelly már dőlőfélben áll,
Mind lerohantok, és elvesztek.
Azon vadnak mindenképpen,
Hogy azkit fölemel Isten,
Azt ők viszontag lenyomhassák,
Hazugság minden elméjek,
Átokkal rakva ő szívek,
Noha jó szavokat mutatják.
Azért szívem, reménséged
Csak az Úr Istenben vessed,
Élj csak az ő segedelmével,
Ő nékem magas kőszálam,
Ótalmom és erős bástyám,
Hogy soha ne tántorodjam el.
Az Isten én idvösségem,
Erősségem, dicsőségem,
Bízzatok azért csak őbenne,
Előtte ti szíveteket
Töltsítek ki lelketeket,
Ő legyen lelkünk hiedelme.
De lám az földi emberek
Csak hazugok minden rendek,
Hogyha valóban megláttatnak,
És az mértékben vettetnek,
Nincsen semmi nehézségek,
Az funtban egy cseppet sem nyomnak.
Ne bízzatok hívságtokban,
Hamis ragadozástokban,
Múlandó dolgon ne kapjatok,
Hogyha sokasul kincsetek,
Ahoz ne bízzék szívetek,
Mert nem állandó gazdagságtok.
Az Isten egy szót szólt egyszer,
Mellyet én hallottam kétszer,
Hogy nagy ereje vagyon néki,
Uram, az kegyesség tiéd,
És te nyilván megfizeted,
Azkinek dolga mint érdemli.