Emlékezzél meg, Úr Isten, Dávidról és ínségéről, Ki néked megesküdt szívből, És fogadást tött hivségben
Az Úrnak, kit Jákob tisztöl. Ezt (úgymond) én fölfogadom, Hogy bé nem megyek házamban, Sem le nem fekszem ágyamban,
Szemeimet bé sem hunyom, Minden álmom hátrahagyván: Nyugalmam addig nem leszen, Míglen helyet nem keresek
Az Jákob nagy Istenének, Holott sátort szerzek szépen, Hol dicsősége lakozzék. Imé, ezt nyilván hallottuk,
Hogy az Efratához néked Kiváltképpen vagyon kedved, Az helyet mi megtaláltuk Az mezőn az erdő mellett.
Mi fölmegyünk ez szent helyre És te zsámolyszéked előtt Meghajtjuk az mi térdünköt, Uram, kelj fel, jöjj el ide,
Erőd ládájával egyött. Igazságnak ruháiban Papjaid fölöltözzenek, Engedj örömet szentidnek,
Kenöttidet tartsd meg bátran, Az Dávid néked kellessék. Az Dávidnak az Úr Isten Megesküdt mint szolgájának,
És ő bízvást hihet annak: Ím, az te nemzetedből én Székedre királt állatok. És osztán az te gyermekid
Megtartják én kötésemet És bizonságtételimet, És örökké az te széked Megülik mint örökjöket.
Mert az Siont az Úr Isten Választá lakóhelyének, Mondván, ez hely kell kedvemnek, Itt lakom minden időben,
Ez helye csendességemnek. Én őket megelégítem, Kenyért adok az szegénnek, Ruhájában idvösségnek
Papjait fölöltöztetem, Örömök lesz az híveknek. Fölnevelem én egy szarvát Az én szolgámnak, Dávidnak,
Kit én fölkentem magamnak, Fölkészítöttem lámpását, Hogy lássa világát annak. De viszont ő ellenségét
Öltöztetem nagy szégyenben, Midőn az koronát fején Meglátják és dicsőségét, Hogy megvirágzik ékessen.
Cookies on Poetry Cove