Mikor az Siont az Isten
Fogságból kihozá híven,
Úgy mentünk, mint egy álomban,
Víg nevetség volt szájunkban.
Dicsekedtünk az mi nyelvünkkel,
És éneklettünk nagy örömmel,
Az pogány közt minden mondta:
Ez nyilván az Isten dolga.
Az Úr mutatá hatalmát,
Mivélünk tőn nagy csudákat,
Azért őt dicsérjük itten,
Örvendezzünk szíveinkben.
Hozd ki, Úr Isten, az többit is,
Vesd végét ő fogságoknak is,
Mint az erős zúgó széllel,
Mind ez föld megszárad széjjel.
Azkik nagy könnyhullatással,
Búzát vetnek nagy bánattal,
Aratáskor azok széllel
Aratnak nagy víg örömmel.
Sírva mennek ki az vetésre,
Az magot hintik keseregve,
De az jó kévéket osztán
Béhordják nagy vigasságban.