Az Urat áldjátok, mert jó, Irgalma örökkévaló, Vajjon s’ kicsoda mondhatná ki Az ő nagy erős hatalmát?
Sok és nagy az ő dicséreti, Kinek ki tudhatná számát? Bódog, azki az Úr szavát Megőrzi parancsolatját,
Uram, rólam emlékezzél meg Népedhez való kedvedért, Kérlek, engemet látogass meg Idvözítő szerelmedért.
Hogy jovaival élhessek Te választott hiveidnek És hogy szívem örvendezhessen Örömén az te népednek,
És az te nagy dicsőségeden Örök népedvel örvendjek. Atyáinkkal egyetemben Vétkeztünk fölséged ellen,
Tettünk nagy sok gonoszságokat, Éltünk rút, hamis életben, Eleink nem nézték dolgodat Az Egyiptomnak földében.
Hozzájok kegyességedet Nem nézték sok jótétedet, Ellened sokszor cselekedvén Amaz Veres-tenger mellett,
Mégis megsegíté az Isten, Megmutatá nagy erejét. Az Veres-tengert megfeddé, S’ menten elszárada vize.
Általvivé az nagy mélységen, És az iszonyú nagy pusztán, Megmenté gyűlölői ellen Kegyetlen kézből kihozván.
Ellenségek birtokából Kiszabadítá markokból, Víz elnyelé az ellenséget, Egy sem marada közőlek,
Ott vövék eszekben igéjét Hivék, és nevét dicsérék. Hamar elfelejték ismét Az ő sok csudatételét,
Segédséget tőle nem kértek, Kívánságokra indultak, Az pusztán Istent megkísérték, És nagy hatalmát próbálták.
Ott kívánságok bétölték, Sok étel nékik adaték, Úgyhogy végre ugyan megunták: Az táborban Mózes ellen
És az Áron ellen támadtak, Kiket választott az Isten. Az föld fölnyílék, és Dátánt Elnyelé és az Abiránt.
Az patvarkodókra hirtelen Tűz esék, s’ elveszté őket. Borjút öntének Oreb hegyen, Annak tőnek tisztességet.
Tiszteket úgy elcserélék, Mint ha volna ő istenek, Barom képben, ki szénát eszik, Elfelejték az megmentőt,
Istenre nem lőn gondjok nekik, Ki Egyiptomban csudát tőt. Ő csudáit Kám országban Nem gondolták meg magokban,
Melly nagy rettenetes dolgokat Tőn az Veres-tenger mellett, Kin megindítván nagy haragját, Megölni akará őket:
Ha az elválasztott Mózes Nem látott volna az néphez, És ebben ellent nem tart vala, És ha Istennek haragját
Ő el nem fordította volna, Elveszti vala táborát. Az jó földet megutálák, Kit azelőtt ohajtottak,
Ő beszédinek nem hivének, Morgolódtak sátorokban, És az ő szavát nem követték Ő kemény nyakó voltokban.
Kin megharagvék az Isten, Ő kezeit fölemelvén, Hogy az pusztán őket leverje, És őket magvokkal együtt
Egy helyről másikra kergesse, És eloszlassa mindenütt. Ottan hamar az ő szívek Az Baál-Peórra csüggedtek,
Övének halott áldozatot, Kiért ismétlen az Isten Rájok bocsáta csapásokot, Mert megbúsíták szertelen.
Míglen Fineas fölkele, És ő bűnöket megfeddé, Ki által az csapás megszünék. Igazságára nékie
Ez dolog tulajdonítaték Mind örökkön és örökké. Ismét haragra indíták Kútjánál az háborgásnak.
Kin az Mózes sok gonoszt látott, És tőlök sok bút szenvedett, Szívében úgy megbúslakodott, Hogy nyelve csaknem vétkezett.
Pogány népet el nem törlék, Mint Isten hadta nékiek, Hanem azokkal eleggyültek, Az ő dolgokat tanulták,
És ő bálványokat tisztelték, Kik fogdosó hálók voltak. Mert ők az önnön fiokat És az ő szép leányokat
Az ördögöknek föláldozták. Ártatlan vért kiontának, Fiokat áldozatra adták Az kánáni bálványoknak.
Az földet megfertezteték Ő öldöklő véres kezek, Ő magokat is megmocskolák Sokféle gonoszságokban,
Mert mélyen el-béburulának Az bálványi bujaságban. Az Isten rájok haragvék És megindula ellenek,
Örökségitől elirtózék, Őket adá pogány kézben. Kik őket szertelen gyűlölték, Úrrá tévé az ő népén.
Kik őket keményen gyötrék, Nehéz kezekkel terhellék: Gyakran kimenté ez veszélből, Mégis ellene járának,
Hogy sanyargának illy veszettöl, Hamisságok oka annak. De mégis az kegyes Isten Megtekinté ínségekben,
Meghallgatá ohajtásokat, Ő kötésit megemléjté. Megszáná nagy nyavalyájokat, És nékik megkegyelmeze.
Hozzájok enyhité ismét, Kik fogságban tarták őket, Segéts, Úr Isten, és hozz öszve Az pogányok közül széllel,
És szent nevedet örvendezve Dicsérjük nagy dicsőséggel. Az Úr fölmagasztaltassék, Istene az Izráelnek,
Dicsértessék az ő szent neve És hogy örökké úgy legyen, Minden nép ígyen szóljon erre: Dicsőség az Úrnak, Ámen.
Cookies on Poetry Cove