Hallgasd meg, Uram, kérésem, Tekéntsd meg esedezésem, Beszédem jusson hozzád, Ne röjtsd el tőlem orcád,
Hajtsd énhozzám te füledet, Enyhítsd meg nagy ínségemet, Midőn kiáltok, Úr Isten, Siess, hallgass meg kegyessen.
Mert napjai életemnek Olly hirtelen elkelének, Mint az füst és az pára, És mint az tűzhely pora,
Minden csontom úgy elszáradt, Szívem, mint az fű, elhervadt, Úgyhogy az én ételemet Elfelejtem kenyeremet.
Bőröm csontaimhoz ragadt, Keserves siralmom miatt Ez iszonyú ínségben, Ollyatén löttem szintén,
Mint pellikán az pusztában, Siralmas kiáltásimban Ollyá löttem, mint az bagoly, Ki az kietlenben huhol.
Ollyan vagyok minduntalan, Mint veréb az eszterhában, Azmely egyedül maradt. Ellenség reám támadt,
Gyaláznak engem naponkint, És kik bosszontnak óránkint, Ha kinek veszélt kívánnak, Énrólam példát formálnak.
Porhamu nékem kenyerem, Mellyet étel gyanánt észem, Italom könyveimmel Elegyíttem, mint vízzel
Az te nagy haragod miatt, Kinek tüze úgy föllobbadt, Hogy engemet fölemelél És ismét az földhöz ütél.
Az én időm im elmúlék, Mint az árnyék, elenyészék, Minden testem elasza, Mint az lekaszált széna,
Azmelly meg nem élled többé. De te megmaradsz örökké, És az te emlékezeted Mindörökké megtart hired.
Azért kelj föl, óh, Úr Isten, Haragod ne gerjedezzen! Sion városát szánd meg, És néki kegyelmezz meg,
Mert már im az idő eljött, És azmelly már sokat késött, Jelen vagyon az az óra, Hogy dolga fordóljon jóra.
Hogy az te szolgáid végre Öszvegyűlvén ez szent helyre, Elpusztult kő rakásit Kedveljék épülésit,
És osztán az pogán népek, Uram, nevedet rettegjék, Ez földön minden királyok Megvallják, hogy te vagy urok.
Mert az Úr jól megépéjté Az Siont megékeséjté, És dicsőségét itten Megmutatá ismétlen,
Az nyomorultak panasszát, Meghallgatá nagy siralmát, Kéréseket meg nem veté, Sőt kegyelmessen tekinté.
Ezt ember híven fölírja, Hogy megmaradjon mindenha, Legyen emlékezete Nemzetségről nemzetre,
Hogy az jövendő nemzetek, Kik még ez földre születnek, Az mennybéli Istent áldják, Ez dologért magasztalják.
Hogy alánéz onnanfellyől Az ő magas szenthelyéből, Az mennyből alánézél, Ez földre letekintél,
Hogy meghallja kéréseket, Az foglyoknak ínségeket, És azokat ő megtartsa, Kiket ítéltek halálra.
Hogy szent neve az Istennek Az Sionban dicsértessék, És az Jeruzsálembe Áldassék dicsősége,
Midőn az népek seregben Öszvegyűlnek ez szent helyben, Az királyok is itt lesznek És szolgálnak az Istennek.
Leveré az én erőmet Ez útban, és életemet Megrövidíté, és én Így szólék keservessen:
Ne hagyj elvesznem, Úr Isten, Életemnek közepiben, Mert mindörökké megvadnak Esztendeid el nem fogynak.
Ez földet te teremtetted, És ekképpen helyheztetted, Csak te kezed munkája Az Égnek alkotványa.
De ezek mind elveszendők, Uram, te megmaradsz, de ők, Mint az ruha, mind elkopnak, Szépségekben meg nem állnak:
És midőn, Uram, akarod, Őköt úgy elváltoztatod, Mint az elviselt ruhát, Azmelly tétúl megszakadt.
Te vagy, azki régen valál, Voltod változás nélkül áll, Te esztendeidnek vége Nem lészen soha örökké.
Azért az te szolgáidnak Fiai megszaporodnak, És megmaradnak végig, Azaz örök időkig,
Az néked szolgáló hívek És egész ő nemzetségek Megállnak és megmaradnak, És örökké el nem fogynak.
Cookies on Poetry Cove