Halk csöndesség és néma báj
e zagyva lármás esti táj,
ha együtt mendegélünk.
A házfalakról ránkmered
az esti bánatpermeteg
és kivirul a vérünk.
Mint szomszédkertek ágyain:
szomorú lelkünk vágyain
átfoly a forró illat.
A két kert között kis sövény:
szomorú kézzel én szövém
lágy virágálmainkat.
A nagyvárosi tompa zaj,
mint ősz homlokra deres haj,
úgy botlik a szivünkbe.
Mi is zajongtunk eleget;
te nem velem s én nem veled.
S a zajra nagy csönd ült le.
S most roboghat ezer fogat!
Lezárod két sor gyöngyfogad,
kapuját ősi várnak.
Hova beért egy zord lovas,
sisakja régi, régi vas,
hol már senkit se várnak.