Olyanok nékem néhanap az esték,
mint régi utcák, ahol sokat jártam.
A kivénült fák lombokat hazudnak
s én büszkén lépek a süppedő sárban.
És némely ijedt gondolatom olyan,
mint egy-egy ismerős szobor a múltból,
kicsiny falukban, hol nagyokat néztem
s az arcom bámult rám a láncos kútból.
S egy bús versem, egy-egy betű irásom
utcát, szobrot úgy zár el épp előlem,
mint rács a holtat méla temetőben...
És hasztalan sok hívásom, sírásom:
nincs más, csak esték, esték, esték vannak...
S ki este jár emlékek közt, jaj annak!