Délelőtt - ezt ritkán látom - úgy megszépül rossz kabátom. Sápadt arcom napba néz és az ucca fütyörész.
Oly fehér az uccajárda, mintha rajt csak álom járna; álom járna egyedül, mely langyosan hegedül.
És sötét szivemre omlik mindenféle tarkaság. Furcsa táncos figurákban forganak a csacska fák.
És a fényes boltok öblén súgó szemű asszonyok, ez életnek szép babái, cifra csengők, ostorok.
Álmélkodva, halkkal lépek, halkan lépek, mint a pap, ki legelső szentmiséjén reszketve imába kap.
Halkkal lépek s meglóbázom avitt emlékfüstölőm; s száll a füst és száll az illat himbálózva, füstölőn.
Hát ez itt a színes élet, mely összeforr s szerteszéled: a halálos jegygyürű? Borzasztó és gyönyörű!
Itt szórtam el annyi ékem, itt találtam üdvösségem s itt vesztettem újra el, mely most zsongva rámlehel...
Egy leánynak, örökszépnek emlékeit elhozom. És kerülve mindég beljebb, már hozzátok tartozom:
finom urak s nők, ti szentek, ti bolondos kis csigák; szeressétek egy-két percre az élet borzadt fiát.
Én alunni szoktam máskor, míg ti élve éltek itt. Álmot forráz a szememre a nap s ontja élveit:
szűz nyugalmat, tiszta békét, sebhetetlen vérverést. De ma kirántom szivemből nyugalmam, e cifra kést.
Ó, az ucca, táncos ucca, újabb álom, ópium! Hogy mulat és hogy nevetgél ilyen vén fakó fiún.
És a házak milyen büszkén, karonfogva állanak, porig égett szívek üszkén drága mívű álfalak;
mert mögöttük kis szobákban száz riadtság s döbbenet; mert mögöttük száz szobákban kis viaszláng integet:
itt van, itt az ucca vére, sebes csöndben megeredt, míg ti holtra alkudoztok csókkal uccát meg teret.
Ezer szoknya bomlott kelyhén nehéz szalag: ólmos bor. És szűkülve és tapadva ring ezer sötét csokor.
Ringva reng a selyemszoknya, rengve ring az életünk... Ó, te ucca, ucca, ucca, szép halotti énekünk!...
Délelőtt - ezt ritkán látom - hogy megszépül rossz kabátom. Sápadt arcom napba néz és az ucca fütyörész.
Oly fehér az uccajárda, mintha rajt csak álom járna. Álom járna egyedül, mely halálba hegedül.
Cookies on Poetry Cove