Most lányok ülnek sok kis hintaszékben
sok kis szalonban a kályha előtt.
Acélmívű csipőjükről az éjjel,
mint őz a hegyről, szökdelve lejött.
Apró lábukat hajtják dús keresztbe,
fehér nyakuk villogva andalog.
S amíg a kályha langy mézét beszíjják,
álmot szőnek a reszketeg tagok.
Álmot szőnek, szerelmest, de nem rólam,
és nem én vagyok már a százszorszép.
Kis lábuk dús keresztje nem enyém már,
és nem enyém a sok kis hintaszék.
És őszi köddel zúzmarázott ajkam
nem zárják már le csókok titkosan.
A meleg és illatos reggel fénye
a szememtől mind messzebbre oson.