Ólmos, fekete, dobbantó lábbal
ott táncolok a szíveden.
S nehéz ütemét a mi dalunknak
búkösöntyűimmel kiverem.
Síma szívednek csillogó lapja,
rengő pirossa porzik bele.
Hajladozó kis kebled havára
átsüt a táncom mély üteme.
Reggel minétnek lágy figurája
bomlik szivedre lábam alól;
pihent csipőd még párna cibálja
s érzed: lihegnek már valahol...
Tükröd kivonszol a szűkszinü ágyból,
lágy-meleg formád rajta marad.
Táncom beléhajt csöndes battisztba,
s bálnak, minétnek látod magad.
Délfele szíved hintaja: kebled
dagadó ívben izzik felém.
Lángoló lábam véres ütemre
száguld keresztül szíved telén.
Estefelé már jönnek az árnyak;
eljön Beethoven s ő muzsikál:
lábam bokáig süpped szívedbe -
már ez a tánc a gyáva halál.
Sarkam kiserked éjjeli órán:
Salome tánca szíveden ég.
Érzed: kisenyvedt minden inam már
s kérdem: a táncot járjam-e még?
Keskeny, kiszáradt nyelved elájul,
vállaid éle összerogyott.
Szívedre ontod forró tíz ujjad
s szédülő lábam most lefogod.