SZŰZ MILÉVA

Ki ismeri a novemberi éjet s november-éjben szűzlány illatát? Ki ismeri az álmot, a setétet, mely éhes férfitesten illan át?

Ki ismeri a csillogó tekintet hűs olajában bíborvér ízét? Ki ismeri a könnyű női inget, mely láthatatlan vágyát hinti szét?

Ki ismeri a csöndes szembeszédet, mikor hangosan szólni nem lehet? Ki ismeri a buja szendeséget, a vágy mécsét csukott vásznak megett?

Elmondom néktek: mind e drága kincset hogyan találtam egy havas napon. - Csöndes betükből sikoltó szerelmet hallgassatok néhány fehér lapon!

Nevét csak halkan mondom néha. Tinéktek légyen ő Miléva! Miléva, drága lány! Miléva!... mondjátok velem!

Mert ő a földi szerelem s az égi is talán. Két kar; végzetes, mint a szablya; mellén a kéjnek tejszínhabja;

selyemhús kis hasán... És lángra gyújt a gondolat: simítani e combokat a férfivágy vasán...

Mint két tejharmat rózsakörte: térden felül kis csipke, körbe s a sima gömbű térd... Még hímeső nem öntözé

s amelynek párnái közé még férfitest nem ért! S két karcsú oszlop hófehéren: a lábszár... Ó, ha én elérem

még akkor, idején: kemény nyakam köré fonom s húsába vágom homlokom és vérig marom én...

S a két kis láb, két csöpp madárka! Valaki, ó, be sokszor várta, hogy ajtaján belép... Miléváé volt mindez, mind!

De mind e vágyat, mind e kínt hadd mondom el elébb!... November volt. A ködös pesti est, mint nők sikos fehér nyakán a nyest,

úgy folyt körül a tornyokon. A villamosok éles sikolyát a szél lódítá a nagy síkon át és a budai ormokon.

A vad hideg a szíveket falá, befútt a nőknek szoknyái alá, hogy megborzongtak a csipők. A szél, a szél, minden titkok ura,

kezébe minden puszta figura - a szél, a nagy ripők. Én mentem, mentem a Nagyköruton, sötét fejemmel, mint egy teuton,

oly éhesen s vadul. A fogaim közt szomjúság-fulánk. A nőket néztem: ez itt mily nyulánk és fürge, mint a nyúl.

És milyen telt és élveteg amaz!... A sok kéjvágyó hős aszfalt-kamasz mind sorra figyeli. Mert nékik mindegy: légyen női hús!

Az ő szivüknek semmi sem gyanus - száj kell, csókkal teli! De nékem megvolt már a fantomom! Őt énekeltem már a lantomon

s már átfolyt véremen: Miléva, kihez taszított a vágy! S a férfilélek ábrándokra vágy - Ő kellett énnekem!

Ő kellett nékem, egyedül maga! Szemének tikkadt fényű csillaga épp úgy, mint kebele! Simító keze úgy, mint karjai,

melyek között a vérét hallani! S testének láz-bele!... Ő kellett nékem jogtalan jogon, fel-felsikoltó őrület-fokon,

e lélek és e test! És ahogy mentem a Nagyköruton, sötét fejemmel, mint egy teuton: őt zúgta Budapest...

Mikor a férfi, akit a vágy megnyergelt, megindul búsan, lehajtva fejét, útjába akad minden, ami nem kell s a szürke öröm ráönti tejét.

Így voltam én. Számat a vágy kimarta és egy nőhöz húzott dús ösztönöm... És száz nő is kínálta szomjas száját, hogy csókjaimmal majd megöntözöm.

De nincs a férfivérnek egy atomja, amely a hűtlenségben kéjt talál! Amíg a hűség nem köti a testet, az önsanyargatás oly szép halál!

Miléva teste volt mindég előttem, vajvonalakkal rajzolt szűzi kép; és elképzeltem őt az esti csöndben, mikor ártatlan ágyába belép...

És elképzeltem ébren őt, meg alva, meg fekve is, meg ülve, százszor én. S a testem őrült táncra kényszeríté a bírhatása, kínok éjjelén.

Ó, hányszor indult el kezem a mélybe, hol átkozott csatornán forr a vér, hogy önvelőm korbáccsal ösztönözve, kergessem oda, hova el nem ér...

A szörnyű férfibűn pirítá arcom és izmaimra ólomsúlyt rakott. És önnön két kezemet meggyűlölve - a vágy másnap új korbácsot kapott.

E korbács ott van minden férfiágyban, kezébe veszi minden férfi azt. És letagadni: gyávaság, hazugság a pokolmélyben e halvány vigaszt!

Hullott a hó, fehéren állt a város, mint egy menyasszony, aki megfagyott. Megfenyegettem vágyó két kezemmel a sok bezárt, függönyös ablakot.

És mint akit a tenger tág mezőjén egy szemafornak lidérclángja von: szaladva mentem el egy szürke házig s felrohantam a lépcsőfokokon.

Ő ottan állt. És várt... Vajon reám várt? El nem árulta, csak kezet adott. S én: vad pióca teste száz nyílásán, szívig kinyílva, némán álltam ott.

A kályhában a szén vörösen izzott és ránkvetette ördögi szemét. Egy kerevetre ült szendén Miléva s a hó az ablakon át bezenélt.

Beszélni kezdtünk. Dadogón beszélni, két testtel forgott a szobameleg. És képzeletben egymáshoz tapadtak a formák... a kis pelyhek... az erek...

És képzeletben átestünk a nászon - Ó, képzelet, te vadszemű pribék!... ... Remegő térddel léptem ki az estbe s kacagott rajtam a havas vidék...

Mi nagyobb kincs: a kényszerű szüzesség, mely óvja magát, hogy kéjjé szülessék? Avagy az érett, megnyitott kehely, hol harmatos minden picinyke hely?...

Ki tudja ezt?... Csak annyit tudhatunk, amennyi vágy-utat befuthatunk; amennyi csók a lét fáin kacag. - Miénk a sejtelem, a szín, a szag;

miénk a torkot fojtó szenvedély, az alkonypírban kigyulladt kedély; miénk a test, míg hozzá nem nyulunk, míg árnyékától megbolondulunk...

És azután?... Jaj nékünk azután! Száz jajveszékelés, panasz után már nem miénk a test, amely köré tüzet gyujtottunk! Mi vagyunk övé!

S mint télen havas cserjén a kökény, úgy nő a vágy a nőnk szemöldökén: fagyos, fanyar parancs, amely alatt a férfi ólmos rabságban marad.

Még csókol, de a ködhályogon át már feszítené roggyant derekát. De nem lehet. De most már nem lehet! Mert ravatallá lett a kerevet,

amely fölött a poklok mécse ég! Ide torkoll a kezdet és a vég! Így kezdődünk és így halunk halált! Boldog, ki nyitott kehelyre talált!

De százszor boldog, ki vágyó szívét zárt liljom szirmán szakíthatja szét!... És minden este odavitt az út. A zárt kehely mindjobban meglazúlt.

Gyüjtöttem csókját, mint pénzit a fösvény s kinyílt a telt csipők között az ösvény, ahol kezem remegve, félve járta vadorzó útját a tilos határba.

Ó, országok országa: női test! Nincs rajtad út, mely vinne egyenest. Csak csupa rejtek, csupa kerülő. És mind egy dús ligetben eltünő...

És csupa völgy és csupa meredély, hol siklókon kúszik a szenvedély; és hol kiszárnyal, hol meg elcsuszik, és jaj néki, hogyha megalkuszik!

A vér csak körbe tart, míg jő a tőr és víg sikollyal fölhasad a bőr. S a rabnak tartott vér felszabadúl a titkos, rejtett csatornák alúl.

És könnyön, kéjen hetykén tipor át, a napvilágra hozva bíborát... A gyilkos, aki éles tőrt szorongat s öldöklő vágyat szíve rejtekén,

álarcot visel még a két kezén is - ó, emberek, ily gyilkos voltam én! Megbújva jártam feszült szomjúságom zúgutcájában félve, remegőn,

hogy vad mohóságomnak ferde fénye elömlik majd a vágyva vágyott nőn. Az izmaim, mint hajókötelékek az izgalomnak kövér habjain,

a pattanásig járomba szorulva - testemhez nyomtam feldúlt karjaim. És tőröm is volt. Tőr, amely nememnek sokszor dicsőség s könnyű diadal,

de sokszor szégyen, melynek bús homályán e dicsőségbe lelkünk belehal. E tőrrel toldva, fénylő hatalomnak, korlátlan úrnak érezzük magunk.

S vegyétek el e tőrt - és megbicsaklik a térdünk s nyomban enged a nyakunk. ... Miléva ott ült. Fátylas lázzá bomlott a folyós árnyú téli alkonyat.

Már akkor pecsét égett szűzi testén, az ezerráncú dús szövet alatt. Mint pecsét ég a halálraítélten, mielőtt bakó érinti nyakát...

Odarántottam a plüss-ottománra - sikoltott. És... odaadta magát. Szegény szegényke! Reszketőn didergett a csipkedíszes, síma gömbü térd,

melynek párnái közé férfivágynak fekete körme még sohase fért. S két karja, éles ívbe, mint a szablya s a pelyhedző selyemhús kis hasán;

s két drága mellén a kéj tejszínhabja mind elalélt a vágyam zord vasán. A szűzi arc, torzultan és ziláltan, a szűzi test, rángatva szégyenén...

Csak a sötét haj bomlott ki dicsően a boldogság megrablott édenén. És könnyű, csipkés vásznak összetépve, mint lobogó, mit ronggyá dúlt a vész...

... Ó, férfiak, tinéktek mit se mond ez! Tinéktek egy hódítás az egész! De nékem gyász volt. Gyász, melynek szövetjén a szerelemnek könnyje szertefolyt.

S magával vitte gyémántját a vágynak, melyet a vérnek sodra elrabolt. S mély szánalmamból koporsót faragtam, mert széles törzsű fa a szánalom.

S e koporsóba fektettem Milévát s most temetem és gyenge szám dalol. És azt dalolja: dédelgesd a vágyad, de teljesültét meg ne add neki!

Mert, ó, az ember önmagát a vágyban s a vágyat önmagában szereti!...