Már nem haj szolom a szerencsét,
megbecsülöm az egy tál lencsét.
S színben is csak a nefelejcsét
tudom szeretni már...
Nem álmodom, csodát se várok,
nem érhetnek búsító károk;
a nyílt, egyenes úton járok,
ahol a béke jár.
Jöhet a kéményseprő szembe:
reménység nem jut az eszembe;
nem lesem, hogy üres kezembe
majd sültgalamb repül.
Nékem nem mérgező beléndek
a tizenhárom, meg a péntek;
babonát nem becsülök én meg,
mert a lélekre ül.
A kártya is, e balga karton,
ne várja, hogy kezembe tartom,
míg a lidérces tünde parton -
a kincs ölembe hull...
Mert embereknek nincsen kincse,
szent megnyugvás: a kincsek kincse.
Nincs, ki a sírral elvegyítse
aranyját ott alul...
Én, ha küszöböm átallépem,
a háznépem köszöntöm szépen,
ahol a kisfiam szemében
holnapom ott ragyog...
Viszek magammal egy világot,
sokszor panaszt, néha virágot.
De bűnt, bohó babonaságot
s szerencsét künn hagyok...