A hold arcához hideg szél csapódik,
a tiszta holdat paskolja, veri.
Az arcát nézem: homloka redőzött,
az ajka beteg mosollyal teli.
Bús arcú férfi. Petyhüdt orrcimpája
sok lázas percnek mutatója lett...
Öreg hold, vén hold, úgy-e, beleuntál?
Nézd, jő egy felleg. Csukd be a szemed.
... Valami kósza, bús keleti lány ment
tőlem nyugatra tegnap... Vagy egy éve...
Hagyott rám lengő, gyászfátyolos alkonyt,
mit pállott csapszék vonszol be az éjbe;
hagyott rám ádáz, cudar szomjuságot,
pedig, te vén hold, láttad azt az éjet,
mikor az utca ránkhajolt alattad
s Sulamit ajka a hajamba tévedt...
Ma újra ittam. Sokat, vagy még többet,
hisz hajlanak a szőlővenyigék!
Az asztal táncol, tántorog a talpam...
aki pogány, az csók helyett igyék!
A hideg szél már nem veri a holdat,
hogy lángol az a sok véres redő...
A sápadtsága fojtogat, szorongat;
tán arra gondol, hogy erre bolyonghat
nyugat felé a kósza szerető?...