SOROMPÓ

Ha barátom - a nap - már leszökött valahol kint, a téli fák mögött s mohón csap rám az ellenség: az este, már nem kopogok az utcák során,

hazaindulok sietve, korán: bús gondolatok ködbevesző restje. Otthon csak mégis vagyok valahogy... Az ember az ágy szélire lerogy

s két aszalt karját szépen lebocsájtja, mint két sorompót s zárva áll az út, kétoldalt álmok zivatarja zúg - s az őr kezébe meglobog a lámpa...

Ó, mennyi vonat vitt már engemet! Ó, mennyit szálltam kék hegyek megett, források szélin, selyemfüves tájon... És hajón is, örömnek tengerén,

ó, ott is szálltam, ott is mentem én, a nőillatú, kábító dagályon. S most mért vagyok itt, hol madár se jár. A szél bezörget szobám ajtaján

s a kályhacsőbe búvik láthatatlan. Miért jutottam ide, hol felém egy árnyék néz a falról feketén, s ha rája nézek, összerogy riadtan.

Hisz nem is volna semmi, semmi baj! A fejemen még szikrázik a haj s az arc is ég, ha jól kiberetválom. A régi kedvem is megvolna tán;

s még nincs nyomomba, nem vigyorg reám a csontok közül vén gazdám, halálom. De - tudjátok-e, hogy mi a magány! Csak egy tányér az ember asztalán,

csak egy pohár, amelyből inni méreg. S kimenni és bejönni egyedül és nem vár senki se kint, se belül és lenni árván önszivünkbe féreg...

És tépelődni: mért ment tőlem el!... és kérdezgetni: miért nem felel!... és várni, várni; ha nem rája, másra... És mindennap így szólni: mégse jő!

És aki jő is: mégse, mégse ő!... És ébren várni minden virradásra...