Sok év tar hátán sok szó leperdül
s kopottan a múlásba fakul.
Kimondtam e szókat, leperdült az árjuk,
az én kálváriám az ő kálváriájuk,
elkápráztak nyomtalanul.
Ma este, vagy éjjel, vagy holnapután,
ha nagyon kínoz fakulás, mulás -
majd honnan veszem, jaj! honnan veszem
én azokat a szókat, már sohse hangzókat,
amik én voltam és senkise más?
Ma este, vagy éjjel, vagy holnapután
lehet ünnepem még nekem is.
Gyönge, kipendült, rossz szívem ágya,
vágyát, a szépet friss vérbe mártja:
lehet még ünnepem is.
S csók-kéj-öllángok terített partján
nekem, - úgy érzem - illenék,
ha ajakamra lágy igék
csuszamlanának s én hadarnám...
A régi szókat, mik sok évek
tar hátán kopva, megfakulva,
megsiketülve, megvakulva,
elkáprázva múlásba fúltak;
míg üdv-kupámat elhajítom
s a szókból az életbe hulljak...
De haj, szók nélkül élet nincs:
kimondtam régen, béke rájuk,
kálváriám - kálváriájuk.
S úgy kell majd, hogy a földre essem,
sirassam sok szép nefelejcsem.
S ajkaim: hamvvedrét drága szóknak,
zokogva a mély földbe rejtsem.