Sétálok néha lenn a Dunaparton.
Égő szivarom néma számba tartom.
A szivar, az még megvan, megmaradt.
A többi eltűnt a sok év alatt...
Megyek. A léptem kényszeredve koppan.
És érzem, egyre jobban, egyre jobban,
hogy séta ez az élet, semmi más!
Nincs érkezés, csak mindig indulás...
S egy nap eltűnik majd a sétatér...
Szivar kialszik... séta véget ér...