Kivasaltattam a ruhámat,
kifényesíttettem cipőm;
sétára indultam magamban
e búsfényű, szép télidőn.
Léptem vidáman szállt a járdán,
meglendült jobb- és balkarom.
Így, díszben, megfeszült gerincem:
rangom most megmutathatom.
Nincs dolgom semmi. Úr vagyok most.
Az üres percet élvezem:
azt, hogy az édes, büszke, céda
semmittevéshez ért kezem.
Hogy a nagy semmiből merítek
markommal ingyen friss vizet;
és szippantok a levegőből,
melyért mindenki megfizet.
Hogy nyakkendőm csokrát magasra
tartva a hűs kövezeten,
a nép előtt ím hősi daccal
csontvázam kézen vezetem.
Hadd menjen, mozogjon, forogjon
e búsfényű, szép télidőn!
Úgyis ledobja majd magárul
vasalt ruhám, fényes cipőm...