Egy nyárutói éj lehelt ki engem
e szép világba forrón, boldogan.
Oly éhes voltam, mint áradt folyam,
s tiszta, miként harmat a gabnarenden.
Apró kezemben láthatatlan gyeplők,
miken távol csikók kedve forog.
Még teli fül és kristályos torok,
de bús szemek: ősidőktől vezeklők.
Ma temetőm a nyárutói éj,
az éhségem egy virágos fekély;
a sok gyeplőt csikóim elkuszálták.
Magam gúnyolva szövöm éltem szálát.
S vagyok: mint vén cirkuszbohócnak mellén
egy nyárba rívó kopott szines mellény.