Rossz csontjaimra rákarcolta
képmását torzul a halál.
Fölfeslik árva tagjaim férce,
a csönd már a kapuban áll.
Parázna csönd jön el majd értem
egy ázott szomorú napon.
Soha ily csöndért nem jött még el a csönd;
nem lesz majd se asszonyom, se papom.
Csak lesz majd egy ágy és rajta egy arc,
két kéz, két nagy kékeres kéz.
És a csönd odalép, meghajtja magát,
megölel s odasúgja, hogy: kész!
És szállunk tova, oda, hol a zefir
anyaméhe dalolva dalol.
Hol a por, mint a bor, forradozva tüzel,
fehér tengerek vize alól...
Szemembe szemedből egy szende sugárt
ez útra magammal viszek.
S odalenn, hol a színnek is magva szakad,
megállnak a lomha vizek.
Kimosni szememből szemed sugarát:
belecsurgatom mind, ami víz.
S elázott szemekkel is látlak tovább,
te ízteli szín, szines íz!...