Ó, most már elhiszem nekik,
kik egykor intve óvtak önszivemtül,
hogy addig szórja kincsit,
szegény szivem, mig össze nem dül.
Ó, most már értem és megáldom őket,
mert övék a világ s övék a mennyek.
Az ő szivük az örökké termő kert,
hol örök nászutak keringve mennek.
...De én: rajongva érkezett sovár
hidegben állni egy percig se tudtam.
Szeszekkel megtelt örök szamovár:
mindég forraltam s el sosem aludtam.
Eszeveszett hő pörkölt engemet,
vallás, müvészet, asszony - mind fütöttek.
S én áldoztam a szent, nagy meleget,
amely szívemben dúsan lebegett.
Szeretni tudtam azt is, aki bántott;
s, - mely holt gazdát sirat - az elárvult kabátot.
Templomban ajkam összereszketett,
ha csókoltak hüs kőkereszteket.
Szerelmem is, higyjétek el nekem,
szent volt s tiszta vezérszövétnekem.
Mint pap, fejével az égre szegetten:
úgy jártam én és mindenkit szerettem.
De jaj! ha most magamra nézek.
Megvertek engem, akiket szerettem.
Fejem fölött a távolokba néznek
és gyülölnek, mert holtra keseredtem.
Fáradt ember vagyok, porosan és kiégve,
kiért már nem derül föl csókos ajk, meleg s ég...
Ó, most már elhiszem nekik,
hogy halálcsók a túlfütött melegség.