Sokszor elindultam keletfele, vissza:
enkoporsóm őre, kopott halottkém.
Mohos falakból itt mohos illat ásít;
rég temetkezem itt, régi ember: én.
Ijedt könnyeimmel fölvertem a csöndem,
aszott öklöm vére a falakra szállt:
dühös szánalommal kergettem a vérem,
sajnáltam magamat s szántam a halált.
Hej, de szeret engem a nyugati szél!
Fölkeres a mohos falak alatt,
hol bús emberöltők szakállas, torzonborz
gondrémei kongatják a homlokomat.
Szeret engem a nyugati szél!
Befog üvöltözve zengő szekerébe,
sörényembe fujja tüzes-piros nyelvét:
így rontunk a büszke idők elébe.